J.D. Vance jelenlegi hivatalban lévő amerikai alelnök – és valószínűsíthetően 2028-as elnökjelölt – látogatása a nyilvánvaló időzítésén túl nemcsak kampányesemény volt. De miről voltak emlékezetesek Theodore Roosevelt és George Bush budapesti vizitjei?

Negatív következménye számos, hozadéka talán csak egyetlen volna annak, ha megvalósulna a NATO-ra vonatkozó esetleges Trump-javaslat.

Visszatekintés Szabó százados felől: Edward Snowden, Julian Assange, Chelsea Manning, Angela Merkel telefonja, még Mata Hari és Faludy György is előkerül.

Az Irán ellen indított legújabb öbölháború látványosan felszínre hozta Dubaj és a Perzsa-öböl menti gazdag arab államok sérülékenységét, gazdagsági sikereinek illékonyságát és teljességgel hamis biztonságérzetét.

Bombasztikus kijelentésekből, pusztító világháborút vizionáló spekulációkból, vagy egyéb, rémálomszerű látomásokból nincs hiány napjainkban. Azonban, igaz, ami igaz, erre némileg okot adó nemzetközi eseményekben sem szűkölködünk.

Irán esetleges destabilizálása, a politikai rendszerváltás vagy az átfogó reformok kikényszerítése, valamint az ország reménybeli leválasztása a „gonosz tengelyéről” együttesen gyengítheti az orosz és kínai hatalmi erőteret és a két nagyhatalom geostratégiai érdekérvényesítését.

A tanácskozás egyik igazán érdekes aspektusa, hogy kik nem vettek részt a Trump-féle „mini-ENSZ” összejövetelén – szövetséges európai hatalmaktól a „globális Dél” és a BRICS meghatározó államaiig.

Marco Rubio amerikai külügyminiszter az amerikai–nyugat-európai elhidegülés, szembenállás, a NATO-n belül érzékelhető bizalmi válság tompítására, ellensúlyozására érkezett Münchenbe.

A fegyverzetkorlátozási egyezmény hatályvesztése visszavetheti a világot az 1980-as évek elejére.

Donald Trump éppen egy éve lépett újra hivatalba az Egyesült Államok 47. elnökeként, és igazán nem állíthatjuk, hogy akár csak egy pillanatra is okot adott volna az unalomra vagy a csendes szemlélődésre, legyen szó az amerikai belpolitikáról vagy éppen világpolitikáról – ez a kettő egyébként is mintha ugyanazon érme két oldala volna Trump számára.

Donald Trump látványos visszatérésével és 2025-ös politikai ténykedésével kinyilvánította azt, amit már sejteni lehetett: Amerika és Európa útjai elválnak egymástól.

Felettébb megosztó kép él Magyarországról Nyugaton, főképp az ugyancsak végletesen széttöredezett Egyesült Államokban. Két tökéletesen ellentétes, egymásnak ellentmondó elképzeléssel, országimázzsal találkozhatunk.

Trump elnök a sajátosan önkényes és egyoldalú venezuelai akciójával bevitte a kegyelemdöfést a nemzetközi jogi normarendszer primátusát hirdető nyugati világrendrendszer víziójának.

És ha nincs, kinek áll érdekében azt állítania, hogy valahol mégis van egy ilyen, különös elképzelésekkel? Nézzük meg közelebbről, mit tartalmaz a napokban kiadott amerikai kulcsdokumentum – többek közt arra pillantsunk rá, mi az Egyesült Államok szándéka Európával.

Bármelyik pillanatban várható, hogy az Egyesült Államok mint kontinentális hegemón megjelenik Caracasban, rezsimváltást erőszakol ki, és ezáltal megszünteti az Amerika-ellenes nagyhatalmak befolyását Latin-Amerika egyik legfontosabb államában.

Az amerikai–magyar kapcsolatok sokat változtak és alakultak – szerencsére pozitív irányban – az utóbbi hónapokban, elsősorban a washingtoni nagypolitika és diplomácia radikális változása, átalakulása nyomán, Trump elnök megválasztása következményeképp.

Egy leendő „igazságtalan béke” akár fél győzelemként is értelmezhető a vesztes, gyengébb fél számára, hiszen az erősebb, kvázi-győztes orosz fél csak részben tudta ráerőltetni területszerző akaratát az ukránokra, miközben politikai, kulturális összefüggésekben, vagy a nem fegyveres érdekérvényesítés egyéb dimenzióiban egyáltalán nem járt sikerrel.

Zohran Mamdani igencsak felrázta az önmagát kereső Demokrata Pártot, főleg New Yorkban, és jelentős zavart, mondhatnánk, némi félelmet is keltett a kormányzó Republikánus Párt vezetői, valamint a jobboldali választópolgárok milliói és véleményvezéreik körében.

A szuperhatalmi státuszba és az atomnagyhatalmi pozícióba belekényelmesedett Egyesült Államok az új atomversenyben is kapaszkodhat, mert itt is kihívója lesz Kína és Oroszország. Amit biztosan kijelenthetünk: a helyzet egyáltalán nem rózsás Amerika számára.

Utólag visszatekintve már tudjuk, hogy naiv, délibábos optimizmusra vallott az, hogy a pesti srácok vezetői, a forradalom ifjú harcosai, vagy akár a reformkommunista Nagy Imre bíztak a várható nyugati segítségben. Részben a Nyugat-Németországban állomásozó amerikai, de leginkább az ENSZ-csapatok intervenciójában hittek.

Miközben az Egyesült Államok külső és belső viselt dolgait is rendezné az elkövetkező időszakban – ennek fontos állomása a közelgő budapesti csúcs –, az Európai Unió a hátsó sorokból nézi, mi zajlik a világpolitika nagyszínpadán.

Kérdés, hova vezet a harcokat túlélő új Hamász-vezetés stratégiakeresése ebben az új geopolitikai helyzetben. Két lehetőség áll előttük: békés együttélés Izraellel, vagy az aszimmetrikus harc, az ellenállás folytatása a hibrid állapotban lévő Palesztin Állam keretein belül, némileg más, kevésbé véres eszközökkel.

A politikai indíttatású és társadalmi, vallási vagy kulturális gyökerű elégedetlenségből, polarizálódásból származó erőszak az amerikai közélet régi-új valós veszélye. Ezen egyáltalán nem segít a politikai csúcsszereplők, véleményvezérek gyakran erőszakra buzdító, szélsőséges retorikája.