E sarkalatos és viszonylag jól hangzó, sokat ígérő reális-optimista megállapítással teljességgel egyetértett Robert Palladino, amerikai ügyvivő, a Magyar Levente, külügyminiszterhelyettes és Gladden Pappin, a Magyar Külügyi Intézet elnöke által szervezett nagyszabású panelbeszélgetésen, amelyen a washingtoni Trump–Orbán-csúcstalálkozó eredményeit és az amerikai-magyar kétoldalú kapcsolatok alakulását tárgyalták.
Tulajdonképpen Palladino ügyvivő (chargé d’affaires) utolsó nyilvános, lényegében leköszönő eseményeként is volt felfogható a november 19-i rendezvény a Lónyai–Hatvany-villában, hiszen hamarosan új amerikai ügyvivő, Carolina Savage, Palladino eddigi helyettese veszi át a magyarországi amerikai diplomáciai kirendeltség vezetését a Szabadság-téren.
Savage ügyvivő rendkívül felkészült karrierdiplomata, aki a neves Georgetown Egyetem diplomácia szakán végzett, és a magyar mellett beszél kazahul, portugálul, franciául és oroszul is. Továbbá Carolina Savage mellé érkezik Budapestre hamarosan – feltehetőleg a következő év elején, miután megkapja az amerikai Szenátus hozzájárulását is nagyköveti kinevezéséhez – az új amerikai nagykövet is: Benjamin Landa New York-i ortodox zsidó származású üzletember személyében, aki Trump elnök egyik fő támogatója, szövetségese volt a kampányban is. Ők ketten fognak azon dolgozni, hogy előmozdítsák, tovább fejlesszék az amerikai–magyar kapcsolatokat.
Az amerikai–magyar kapcsolatok sokat változtak és alakultak – szerencsére pozitív irányban – az utóbbi hónapokban, elsősorban a washingtoni nagypolitika és diplomácia radikális változása, átalakulása nyomán, Trump elnök megválasztása következményeképp. A Demokrata párti Obama és Biden elnök adminisztrációi idején az Egyesült Államok először keresztülnézett rajta, majd alaposan belebotlott Magyarországba és az Orbán-kormányba – megkísérelte az általa helyesnek gondolt ideológiai irányba terelni az országot és a kormányt akár puha szankciók, kitiltások és kedvezménymegvonások (könnyített vízumok megvonása és a kettős adóztatás tilalmának kérdése) által.
A Biden-kormányzat, illetve az egykoron, még budapesti tartózkodása idején a Horn-kormány egyik tanácsadójaként tevékenykedő Kim Lane Scheppele princetoni (és a pesti CEU-n genderszakot alapító) szociológusprofesszor szerint Magyarország az Orbán-rendszer másfél évtizede alatt torz, szörnyszülött frankensteini állammá (Frankenstate) alakult, amely inkább autokrácia, mint funkcionális demokrácia. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Scheppele professzor véleménye, hiszen a Demokrata Párt és a keleti parti liberális értelmiség egyik meghatározó, befolyásos tagjáról van szó, tulajdonképpen a korábbi amerikai külpolitika fő csapásirányává, igazodási pontjává vált, ahonnan nem volt könnyű elmozdulni az utóbbi évek, hónapok során.
E narratívát és felettébb radikális, torz megközelítést a lényeget tekintve teljes egészében átvette az amerikai demokratákhoz ezer szállal kötődő brüsszeli EU-s, progresszív liberális elit. A washingtoni demokraták és a brüsszeli neoliberális progresszív politikacsinálók a kicsavart és igencsak sajátosan értelmezett kortárs nyugati értékrendszer elleni támadásnak tekintették a határozott, konok konzervatív magyar álláspontot. Nem meglepő módon a főárambeli progresszív liberális elit a posztmodern politikai kultúrharc jegyében hasonlóan negatívan, lekezelő és büntető módon kezelte a trumpista republikánusokat és a legfontosabb megosztó témaköröket érintő politikai elképzeléseket is. Legyen szó az amerikai woke-izmusról, a botránykeltő gender-ügyekről vagy a tömeges bevándorlás kezeléséről, és főképp Ukrajna feltétel nélküli anyagi és katonai támogatásáról, valamint Oroszország civilizációs megbüntetéséről.
E közös „harctéri” témakörökben Donald Trump és Orbán Viktor elképzelései láthatóan teljességgel egybeesnek, ez pedig, a személyes rokonszenven és barátságon túl, tovább erősíti a két vezető kapcsolatát és az amerikai–magyar kapcsolatokat. Korábban nem igazán fordult elő olyasmi az amerikai-magyar nagypolitikai viszonyrendszerben, hogy két államférfi barátsága, szimpátiája a külügyi apparátus összjátékában, valamint az üzleti együttműködésekben is megnyilvánuljon. Jelenleg azonban ez történik (bár az idősebb Bush és Antall József miniszterelnök egymás iránti kölcsönös rokonszenve és kapcsolati tőkéje is említést érdemelhet).
Ezért beszélt Palladino ügyvivő a rendezvényen optimista elmozdulásról, és arról, hogy a kétoldalú kapcsolatok pályaíve felívelő, hozzátéve, hogy hihetetlen mértékű kapcsolati tőke képződött és halmozódott fel az amerikai republikánus jobboldal és a magyar jobboldali kormányzópárt tagjai és szimpatizánsai között az utóbbi években, ez pedig „megbízható civilizációs szövetségessé” és a zűrzavaros közép-európai térség egyik fontos, meghatározó és „stabilizáló állami tényezőjévé” teszi Magyarországot.
Mindezek az erősítő tényezők hangsúlyosan pozitív irányba terelik az államközi kapcsolatokat, és az egyre terebélyesedő gazdasági, kulturális, tudományos együttműködéseket. A tény, hogy több mint 1500 amerikai vállalat több mint százezer magyarnak biztosít munkát és megélhetést, és hogy ez a mutató hamarosan még tovább bővülhet, önmagáért beszél. Az intenzív magyar haderőfejlesztés ugyancsak összhangban van az amerikai stratégiai elképzelésekkel – azzal, hogy az amerikaiakhoz képest „törpe” európai szövetségeseket az Egyesült Államok megerősítse katonai védelmi képességeikben, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ezek az országok képesek legyenek elrettentő erőt felmutatni az egyre nagyobb és szerteágazó külső kihívásokkal szemben.
Ugyanakkor az összeurópai fegyverkezés és a haderőfejlesztési programok nem szabad, hogy megerősítsék azt az öngerjesztő háborús pszichózist, valamint azt a megalapozatlan elképzelést, amely egyre inkább áthatja a balti államokat, vagy éppen Németország vezetését, miszerint hamarosan teljeskörű orosz agresszió várható Kelet-Európa államai, vagyis a NATO keleti szárnya ellen. Amerikai (és magyar) helyzetértékelések szerint az ilyen fajta biztonsági dilemma-sejtetések és militarista politikai megközelítések egyáltalán nem szolgálhatják Európa és a Nyugat kollektív biztonságát és védelmét, mivel egy Oroszország elleni európai háború könnyedén eszkalálódhat nukleáris konfliktussá, az pedig a kontinens pusztulását is magával hozhatja.
Sajnálatos, hogy – az előbbiekkel összefüggésben – még mindig elég kevés európai államfő osztja a magyar és az amerikai kormány óvatos, realista politikáját az ukrajnai háború ügyében. Érthetetlen módon még mindig túl sokan vannak az európai vezetők között, akik szerint a háborút folytatni szükséges, és akik akár a teljes katonai konfrontáció lehetőségét is vállalnák Moszkvával anélkül, hogy e borús forgatókönyv véres következményeit ismertetnék az európai polgárokkal.
A szerző külpolitikai elemző, az ÖT munkatársa
Borítókép: Orbán Viktor és Donald Trump a Fehér Házban, 2025. november 7-én / fotó: SAUL LOEB / AFP
Bejelentkezés