Trump elnök megcsinálta, mondhatjuk. Múlt héten ünnepelte a zsidóság az engesztelés ünnepét, tehát akár jom kippuri békének is nevezhetnénk a kulcsfontosságú amerikai erőfeszítések, diplomáciai közvetítések nyomán megszületett október 12-i gázai megállapodást, melynek nyomán a remények szerint akár tartós béke is lehet a Közel-Keleten Izrael és a palesztinok között. Ez – ha úgy vesszük – immár Trump hetedik vagy nyolcadik békekötése kevesebb, mint egy év alatt, bár azon lehet vitatkozni, hogy a sokat emlegetett háborúk lezárásban neki és elnöki képviselőinek, tárgyalásvezető megbízottjainak pontosan milyen és mekkora szerepe volt. Ez utóbbit majd az idő és a történelem eldönti.
A liberális-zöld – és még ki tudja milyen eszmékkel címkézhető – európai politikai elit természetesen igen csak fanyalogva, kényszerű mosollyal és keserű elismeréssel tekint a diplomáciai sikerre (amit ők amúgy képtelenek voltak elérni), és erkölcsi felsőbbségük teljességgel hamis tudatában gúnyosan idézik Donald Trump kétségtelenül groteszk és öntömjénező szuperlatívuszait erről „a nagyon nagy, csodálatos napról”, és a beköszöntő „aranykorról és ezeréves közel-keleti békéről”, Trump elnök ugyanis efféléket mondott az izraeli parlament ülésén, a Kneszetben.
E sajátos külpolitikai helyzetnek és a némileg groteszk transzatlanti kapcsolatoknak megfelelően az Európai Unió lesajnált brüsszeli vezetői – jelentéktelen szerepüknek megfelelően – nem kaptak meghívást a Sarm es-Sejk-i konferenciára. Sem a karmesternek nevezhető Donald Trumptól, sem a házigazda egyiptomi elnöktől. Meghívást kapott viszont Európából az olasz és a brit miniszterelnök mellett a török elnök és egy viszonylag kis ország, Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor, aki a békekötés aláírásakor szimbolikus jelentőségű, kiemelt helyen, Trump elnök mögött kapott helyett. Sőt, a protokolláris eseményen Trump elnök külön dicsérő szavakkal köszöntötte és jó barátjának nevezte a magyar miniszterelnököt, ami a magyar–amerikai diplomáciai kapcsolatok utóbbi száz évében enyhén szólva sem volt túl gyakori esemény. Talán a 20. század elején a magyar huszárságot nagyrabecsülő Theodore Roosevelt amerikai elnök és Apponyi Albert barátsága hasonlítható a mai szívélyes Trump–Orbán viszonyhoz.
Néhány nappal ezelőtt azonban, Trump elnök dicsérő, elismerő szavaival éles, sötét kontrasztban, Barack Obama, Demokrata párti egykori amerikai elnök elég kendőzetlenül teljességgel „autokratikus, antidemokratikus”, kvázi félzsarnoki és kiábrándítóan tévúton lévő rendszernek írta le Orbán Viktor Magyarországát egy beszélgetésen. Mindez nem kis figyelmet és nem kevés reakciót generált az internet mindent leuraló másodlagos valóságában. Mindazonáltal, az amerikai demokraták komor, kritikus véleményétől függetlenül megállapíthatjuk, hogy Magyarország diplomáciai szerepét, külkapcsolatait, gazdasági és egyéb fontosságát tekintve abszolút nem a nagy- vagy középhatalmak ligájában játszik, következésképp Orbán Viktor kiemelt szerepe a világpolitika színpadán – Trump elnök mögött – elsősorban karizmájának és saját politikai pályájának köszönhető.
A gázai megállapodás természetesen csak közvetve az amerikai vagy a közel-keleti elnökök műve és személyes sikere, hiszen olyan tapasztalt tárgyalók munkálkodtak az eredményes békekötésen, mint Trump elnök veje és „nem hivatalos személyes tanácsadója”, Jared Kushner (Ivanka Trump ortodox zsidó vallású férje, egy született diplomata és milliomos ingatlanfejlesztő New York-i üzletember), valamint az elnök közel-keleti különmegbízottja, Steve Witkoff. Ők ketten hónapok óta a háttérben munkálkodtak és többször körbeutazták az érintett feleket a régióban, hogy kialkudják a húszpontos trumpi béketervet, amely megfelelő együttműködési és tárgyalási alapot, valamint legfőképpen békét jelent(het) úgy Izrael, mint a kivéreztetett palesztinok, sőt közvetve az egész térség számára.
Jared Kushner és Trump béketervének pontjai jelentős mértékben hasonlítanak a 2020 januárjában Kushner által bemutatott 180 oldalas fejlesztési béketerv, a Peace to Prosperity pontjaihoz, amit aztán sajnálatos módon öt évvel ezelőtt úgy a gázai Hamász, mint a ciszjordániai Palesztin Hatóság vezetői csuklóból elutasítottak, és inkább a fegyveres ellenállással járó erőszakosabb politikai érdekérvényesítés mellett döntöttek.
Az akkori és a mostani béketervnek, megállapodásnak is kritikus pontja lehet – Gáza státusa mellett – a jövőbeli palesztin főváros, Kelet-Jeruzsálem kérdése, valamint a ciszjordániai, szamáriai zsidó telepek egyre növekvő száma, melyek évek óta jelentős konfliktusforrást jelentenek a palesztin–izraeli viszonyban. Az utóbbi két évtizedben több mint félmillió amerikai, kanadai és orosz származású zsidó lakos települt be a megszállt szamáriai arab lakosságú területekre, gyakran erőszakkal vagy jogi ügyeskedéssel elűzve az ott élő muszlim arab földműveseket – számos tiltó ENSZ-határozat rendelkezései ellenére. Évente átlagosan 5-7 új „illegális” kibuc, vagy zsidó telep jön létre Ciszjordániában, ezzel egyre nagyobb földterületeket szakítanak ki a gyakorlatilag tehetetlen Palesztin Hatóság hatásköréből, hiszen a nemzetközi jog alapján jogtalanul földet szerző zsidó telepeseket az izraeli hadsereg (IDF) állig felfegyverzett egységei védelmezik. Ez még akkor is neuralgikus pont az arab–izraeli együttélésben, ha annak egyébként létezik néhány hagyományosan pozitív példája is Izrael állam területén belül, például a galileai Názáretben.
A konfliktus közelmúltját és távolabbi történetét ismerve csak reménykedni lehet, hogy a Trump elnök által hurráoptimista módon beharangozott „ezeréves közel-keleti béke” legalább egy ideig kitart majd. Az izraeli börtönökből a napokban hazatérő több ezer palesztin harcos szívét valószínűleg nem az öröm és a hála fogja áthatni, amint meglátják földig lerombolt otthonaikat, a romok árnyékában pedig halott rokonaik, több tízezer honfitársuk sírját abban a Gázai övezetben, amely sokak szerint jelenleg maga a földi pokol.
Kérdés, hova vezet a harcokat túlélő új Hamász-vezetés stratégiakeresése ebben az új geopolitikai helyzetben. Tulajdonképpen összesen két lehetőség áll előttük: békés együttélés Izraellel (ami gyakorlatilag a teljes behódolást jelenti), vagy az aszimmetrikus harc, az ellenállás folytatása a hibrid állapotban lévő Palesztin Állam keretein belül, némileg más, kevésbé véres eszközökkel, mint ahogy azt eddig tették.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője
Borítókép: Donald Trump a Sharm es-Sejk-i konferencián, 2025. október 13-án / fotó: Yoan VALAT / POOL / AFP
Bejelentkezés