Kevés olyan kortárs színész van, akinek már puszta jelenléte is képes elvinni egy filmet a hátán, de Timothée Chalamet kétségtelenül közéjük tartozik.

Kövi Pál élete maga volt a kaland és a sokszínűség: agrármérnök, futballista, vendéglős, üzletember és gasztronómus is volt. Balassagyarmatról indulva Kolozsváron és Keszthelyen tanult, majd Torinón és Rómán át New Yorkig jutott, ahol az erdélyi és magyar konyha értékeit mutatta be a tengerentúli közönségnek.

Mads Mikkelsen ugyanazzal az arccal, ugyanazzal a testtartással és jelenléttel képes hőst, antihőst, szörnyeteget és szerethető bolondot játszani úgy, hogy egyik sem oltja ki a másikat. Nem szerepeket gyűjt, hanem emberi állapotokat: azt a törékeny határmezsgyét, ahol a normalitás átcsúszik a mániába, a humor a fájdalomba, az identitás pedig puszta menekülési útvonallá válik.

Bihari tételmondata – ami mögött világkép, értékrend és szakmai–üzleti konstrukció húzódik meg – működik, mert provokál, leegyszerűsít és vitára hív.

Mi számít bűnnek egy apa szemében? Mit jelent bűnhődni egy gyerekért vállalt hazugságért? A Minden rendben nem csupán egy történet, amelyet végignézünk; sokkal inkább egy olyan élmény, amely után nehéz felállni, illetve sokat és mélyen lehet gondolkodni.

Kevés olyan magyar animációs projekt van, amelynek megszületését ennyi várakozás, nosztalgia és szakmai áhítat övezte volna, mint a Csongor és Tünde rajzfilmet.

Van az a felismerés, amely egyszerre megnyugtató és nyugtalanító: nem vagyunk rossz szülők – csak éppen rossz korban próbálunk jók lenni. Steigervald Krisztián Szülői generációk harca című könyve pontosan erre a tapasztalatra épít.

Gyerekként a televízió előtt ülve láttam először Bölöni Lászlót játszani, majd két székelyudvarhelyi edzőmeccsen is volt alkalmam látni őt futballozni – ezek a pillanatok a futball iránti rajongásomat nem csupán táplálták, hanem identitásom részévé tették. A Bölöni – az erdélyi legenda című dokumentumfilm számomra nem egyszerű sportfilm, hanem korszakok és identitások találkozása a vásznon.

A regény nem csupán megkérdőjelezi a borongós nosztalgiából és folklorisztikus gesztusokból épített világképet, hanem a saját közegére is rákérdez: mi marad a hagyományból, ha a közösségi rend lassan elpárolog? Ha valakinek regényben mondanám el a mai Székelyföld helyzetét, akkor ezt nyomnám a kezébe.

Ha az ember Székelyföldön nő fel, a futball nem 22 ember futkorászása egy pályán. Hanem egy darab önmagunkból. Makacs bizonyíték arra, hogy valahová tartozunk. Amikor valaki megkérdezi – udvariasan vagy gúnyosan –, hogy „miért nem a román válogatottnak szurkoltok?”, mindig érzem, hogy erre nincs rövid válasz. Mert ez nem döntés kérdése. Ez reflex. Örökség. Történelem.

Czakó Zsófia Távoli rokonok című, harmadik regénye egy újabb családtörténet, amelyben a szerző három generáció – nagymama, anya, unoka – életén keresztül vizsgálja a felejtés, az identitás és a társadalmi minták kérdéseit.

Vannak sportkönyvek, amelyek egy-egy karrier diadalívét rajzolják meg, és vannak, amelyek mögé is néznek a sikertörténetnek. A Szoboszlai-sztori az utóbbiak közé tartozik.

Amikor az ember harmincasokról szóló filmet néz, óhatatlanul előjön néhány kérdés koránál fogva is: mi maradt a fiatalságból, melyik álom teljesült, melyik nem, és meg lehet-e békélni önmagunkkal, amikor már nem kapaszkodhatunk a „majd egyszer” illúziójába? Olasz Renátó első rendezése, a Minden csillag ezekről a kérdésekről szól.

A Becoming Led Zeppelin nem hibátlan film: talán túl hosszú, néha túl sokat akar mutatni egyszerre, és hiányérzetet is kelthet, hiszen csak a kezdetekre koncentrál. Mégis: erős, élvezetes és helyenként katartikus élmény.

A Padmaly monumentális, de nem nehézkes: Spiró keze alatt az adatok, a források és a hétköznapi élet apró részletei eleven történetté állnak össze.