Nem is olyan sokkal a szovjet Vörös Hadsereg magyarországi hadjárata után, 1949. április 4-én Washingtonban az Egyesült Államok vezényletével aláírták az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének alapokmányát, amely, mint közismert, hét évtized alatt a történelem legsikeresebb és legerősebb katonai védelmi szövetségévé vált. A 12 alapító tagállam mellé az amerikai–szovjet hidegháború lezárulása után 1990-től még további 20 európai állam csatlakozott, köztük Magyarország is 1999 márciusában. Jelenleg immár 32 tagállamra bővült az észak-atlanti védelmi szövetség, két kontinensen terül el, Alaszkától egészen a török–iráni határig nyújtózik, a kelet-európai súlypont minden előnyével és még több biztonsági kockázatával. Sokan megjegyzik cinikusan, hogy paradox módon kontraproduktívnak bizonyulhat a több tagállam, mivel kevesebb biztonságot és kisebb hatékonyságot és ütőerőt eredményez, hiszen
Nem is beszélve az új politikai generáció és az új külpolitikai gondolkodás megjelenésének problematikájáról Washingtonban, Moszkvában vagy Párizsban.
Donald Trump elnök különös kommunikációs tehetsége és híres-hírhedt érzéketlensége folytán pont az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) születésnapjára időzítette a szövetséget és főképp annak európai tagjait vehemensen ostorozó, valamint az Egyesült Államoknak a szövetségből kiléptetésével fenyegető megjegyzéseit. Mivel a meghatározó nyugat-európai szövetséges államok (nevezetesen a sokat szidott brit, francia és spanyol kormány) nem hajlandó pénzt, fegyvert és katonát áldozni az USA és legfőképp Izrael öncélú iráni háborújára, Trump elnök, valamint a korábbi pacifista galambokból militarista héjává átalakuló washingtoni vezetés a NATO-tagállamok szolidaritási kötelezettségének be nem tartásával vádolja európai szövetségeseit, „idejétmúltnak és papírtigrisnek” gúnyolja a történelmi múltú és eredményeségű transzatlanti védelmi szövetséget, és ezzel felzárkózik Emmanuel Macron francia elnök „agyhalott NATO-ról” szóló, nem túl hízelgő hasonlatához.
Nyilvánvalóan e látványos külpolitikai pálfordulás egyik legfőbb példája éppen maga az amerikai elnök, az úgymond állandóan békére törekvő, de paradox módon egyre inkább háborús spirálba keveredő Donald J. Trump. Nagyon úgy tűnik, hogy az amerikai elnöknek sikerült magával rántania a háborús retorikába és pusztító parancsok osztogatásába az alelnökét, J.D.Vance-t is, aki nemrég, tavaly télen azt nyilatkozta, hogy „nagyon rossz, brutálisan költséges és értelmetlen dolog lenne egy Irán elleni amerikai katonai hadművelet”, hozzátéve, hogy „semmiképp „sem szabad megengedni az iszlamista rezsimmnek, hogy atomfegyverhez jusson” és elpusztíthassa Amerika legfőbb közel-keleti szövetségesét, Izraelt. Nos, számos elemző értékelése szerint tulajdonképpen két tényező eredményezte az Irán elleni költséges amerikai beavatkozást Izrael oldalán: egyfelől Trump elnök nagyon szoros barátsága Benjamin Netánjahu izraeli miniszterelnökkel, valamint Jared Kushner, az elnök ortodox zsidó vejének Trumpra gyakorolt óriási befolyása. Kushner nem mellesleg különleges elnöki tanácsadó és közel-keleti különmegbízott is a Fehér Házban, aki az első Trump-ciklus idején, 2020-ban tető alá hozott Ábrahám-megállapodások néven elhíresült izraeli–arab államközi szerződéseknek is a szellemi atyja volt.
Azonban a washingtoni perspektívával és érveléssel ellentétben a szétbombázott, sarokba szorítva is működőképes síita iszlamista iráni rezsim – legyen bármennyire is „gonosz latorállam” Washington és Izrael szemében – ez idáig önszántából tulajdonképpen nem intézett nyílt támadást sem az Egyesült Államokkal, sem egyetlen európai NATO-tagállammal szemben, csupán reagált a támadásokra és visszalőtt (lásd a ciprusi brit légibázis elleni elvetélt dróntámadást). Vagyis jogilag nem indokolható a NATO-sarokkő, a washingtoni szerződés 5. cikkének alkalmazása, az, hogy a kollektív védelmi jellegű szövetség hadigépezete támadásba lendüljön az amerikaiak kérésének megfelelően. Zárójeles megjegyzés: Trump elnök nem mindenható ebben a tekintetben sem, és
amelyre, szerencsére, esélye sincs. Ahogyan széleskörű, de mégiscsak korlátozott mozgástere van az amerikai elnöknek a hadviselésben is, hiszen „csupán” mintegy 60 napra rendelheti el az amerikai fegyveres erők külföldi beavatkozását a Kongresszus felhatalmazása nélkül – ellenben hadat már nem üzenhet ellenséges államnak, mivel e fontos döntés az amerikai Alkotmány értelmében a Kongresszus előjoga.
Nagyon-nagyon hosszan lehetne arról beszélni, tulajdonképpen milyen káros biztonsági kockázatokkal és visszafordíthatatlan stratégiai károkozással járna Európa, Észak-Amerika és közvetve az egész világ számára, ha megvalósulna a NATO-ra vonatkozó Trump-javaslat.
és kiterjesztenék azt az összes európai NATO-tagállamra, a jövőben átnevezendő Európai Védelmi Unió tagjai fölé Izlandtól Törökországig. Sőt mi több, potenciálisan akár Kanadát is felvehetnék az európai védelmi szövetségbe, hiszen az Egyesült Államok északi szomszédja nem túl lelkes támogatója az elszabadult hajóágyúként viselkedő republikánus Fehér Ház kül- és védelempolitikai elképzeléseinek. Természetesen, az amerikai félidős kongresszusi választások és majd az azt követő elnökválasztás eredménye (akár egy Vance–Rubio-páros révén, akár egy várható demokrata győzelem esetén) helyrebillentheti a transzatlanti együttműködést és az USA meghatározó dominanciáját a NATO-ban, valamint az európai biztonsági architektúrában az igencsak turbulens, viharos trumpi kitérő után.
Nyilvánvalóan nem tudni, hogy Trump elnök valóban végiggondolta-e (de valószínűsíthető módon: nem), hogy a felettébb irreális és irracionális amerikai NATO-exitet követően mi lenne az évtizedek óta Európában állomásozó, mintegy százezer katonát számláló amerikai haderő sorsa. Vagy mi történne az Európában tárolt körülbelül száz amerikai atomtöltettel, továbbá az Egyesült Államok érdekszférájának védelmét évtizedek óta ellátó európai szövetségesekkel. E felettébb rövidlátó, protekcionista, izolacionista amerikai stratégiában az USA lényegében visszaszorulna az atlanti-óceáni pajzsa mögé, és így teljességgel magára hagyná a gazdasági és katonai értelemben egyaránt kiszolgáltatott Európát egy ellenséges, expanziós törekvéseket és posztszovjet birodalmi álmokat kergető Oroszországgal szemben.
Az igencsak impulzív, átgondolatlan és felettébb destabilizáló, demoralizáló hatású attitűd egyáltalán nem idegen a republikánus amerikai elnöktől. John Bolton, Trump egykori nemzetbiztonsági főtanácsadójának emlékiratai szerint Trump elnök még első elnöki ciklusa idején, a 2017. májusi, majd főképp a 2018. július 12-i brüsszeli NATO-csúcsra igyekezve, a Fenevad névre hallgató elnöki limuzinban kisebbfajta dühkitörésbe kezdett a lomha, gyenge és jómódú, de zsugori európai NATO-tagok ellen (főképp Németországgal és a Spanyolországgal szemben), majd a NATO-ból való amerikai kilépés opciójával kezdett fenyegetőzni, amennyiben a szövetségesek nem teljesítik a legkevesebb 2%-os GDP-arányos védelmi ráfordításaikat. Jim „Mad Dog” Mattis tábornok, amerikai védelmi miniszter későbbi felmondásának egyik fő okaként állítólag éppen ezt a momentumot nevezte meg. Az ellenőrizetlen és átgondolatlan elnöki tweetek özöne, a teljesen új stílusú, nyílt trumpi kommunikáció egy másik amerikai tábornok és elnöki tanácsadó, H.R. McMaster felmondásához is vezetett. Mattis, McMaster, továbbá Jim Kelly tábornok távozása több mint jelzésértékű volt, és az is, hogy még Trump első elnöki ciklusa idején az egykori magas rangú katonai vezetőkből és hadtudósokból álló informális testület, az Axis of Adults, azaz a Felnőttek tengelye (vagy tanácsa) szép lassan eltűnt az elnök mellől, ez pedig gúnyos megjegyzésekre és alapos kritikákra adott okot a sajtó számára.
A gyakori washingtoni személycseréket figyelve ez a rotációs gyakorlat egyáltalán nem áll távol Trump elnöktől ma sem, ez pedig számtalan esetben megkérdőjelezi az amerikai kormányzati munka hatékonyságát és professzionalizmusát.
Napjainkban már nyoma sincs az előbb említett fehér házi szakértői csapatnak, sőt Pete Hegseth hadügyminiszter egy év alatt mintegy két tucatnyi amerikai katonai vezetőt bocsátott el a szolgálatból, és a napokban – várhatóan épp egy Irán elleni amerikai szárazföldi katonai hadművelet hajnalán – felmentette a szolgálat alól és kényszernyugdíjazta Randy George tábornokot is, az amerikai szárazföldi haderő, a U.S. Army vezérkari főnökét.
A háborúval járó tetemes költségeket (átlagosan napi 1 milliárd dollár) és járulékos veszteségeket, úgy is mint az energiaválságot és a vele járó brutális áremelkedést, valamint a gazdasági válság lehetőségét nyilván az amerikai adófizetők, közvetve a nagyvilág, főleg Európa és a Távol-Kelet kiszolgáltatott államai szenvedik el. Mindezt tovább súlyosbítva – mintegy emelve a tétet – Donald Trump belengetett egy 1,5 billió dolláros védelmi költségvetési igényt a Kongresszus számára. Mindezt akkor, amikor menetrendszerűen érkezik a kormányzati leállás, és Trump második ciklusának első éve után az amerikai államadósság nemhogy csökkent volna, hanem mintegy 2 ezer milliárd dollárral még növekedett is. Ahogyan emelkedett az amerikai infláció mértéke és az amerikai munkanélküliség aránya is, ellentétesen az elnökválasztási ígéretekkel, ezek a folyamatok pedig csúnyán beárnyékolják a beígért Trump-féle „amerikai aranykorszak” képét, és persze az elnök népszerűségét, amely nemrég benézett a 40%-os elfogadottsági mutató alá is, és ez nem sok jót ígér a félidei választások előtt a republikánusok számára.
(s ha már itt tartunk, eszünkbe juthat az 1966-os francia kilépés, amikor Charles de Gaulle elnök visszavonta Franciaországot a NATO katonai ágából). Ugyanakkor az már nem kérdés, hogy egy olyan mentalitású, vonakodó, sértődött nagyhatalom, mint amilyen a jelenlegi USA, semmiképp sem kockáztatna igazi, nagyhatalmi konfliktust és potenciális világháborút, mondjuk Kelet-Európában, Oroszországgal szemben, abban az esetben, ha – tegyük fel – Moszkva úgy döntene egy nyári hétvégén, hogy lerohanja valamelyik harcias „balti kis tigrist”, Észtországot vagy Litvániát, ahol nem mellesleg a lakosság harmada orosz ajkú, másodrangú állampolgár. Kétségtelen, hogy a híres-hírhedt Narva-forgatókönyv véresen komoly tesztje lenne az európai védelmi- és dacszövetség ellenállóképességének és harci értékének, de inkább a jóisten mentsen meg bennünket ennek a megvalósulásától, ahogyan a NATO szétforgácsolásától is. Az a nap, amin utóbbi megtörténne, feltehetően pezsgős, pirosbetűs ünnep lenne Moszkvában.
A szerző a Magyra Hadtudományi Társaság szakértője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Mark Rutte NATO-főtitkár és Donald Trump amerikai elnök tanácsközása a Világgazdasági Fórumon, Davosban 2026. január 21-én / fotó: Mandel NGAN / AFP
Bejelentkezés