A Bűnösök című film kapta minden idők legtöbb Oscar-jelölését, 16-ot (!). Ryan Coogler, akit eddig a Fekete párduc-filmek és a Rocky-sorozat spin-offja, a Creed-trilógia szerzőjeként lehetett azonosítani, egész más ligába tornászta fel magát. De jogosan?

Néztem huszonöt évvel ezelőtti önmagam, amint az a szép fiú kólát iszik és perecet eszik a büfében. Szép volt, ismétlem, ahogy a többiek is szépek voltak egyébként, mindenki, fiatalok és megrendítően szépek, de én csak rá figyeltem, önmagamra, ennek a fiúnak a szépségére, mert a többieket tulajdonképpen változatlannak láttam. Az a fiú viszont azóta megöregedett.

Egyszer végignézte, hogy fociedzés után | megvernek. Mit csinált volna? | Tízen voltak ellenünk. Ellenem. Nagyobbak. | Nem haragudtam rá, én sem segítettem volna. | Nem emlékszem, hogy mondtam neki. | Nem emlékszem, hogy utána beszéltünk valaha. | De arra sem, hogy nem beszéltünk. | Ez az utolsó emlékem róla.

Nem lehet panasz Az itt érzem magam otthon című film szereplőinek színészi játékára. Ha viszont egy film üzenete túl egyértelmű, egydimenziós, akkor az egész mű didaktikussá válik.

…aztán mesélik nekem | egy kocsmában, törzshelyünkön, hogy ilyenek | az angolok, ilyenek a magyarok, mondják | látták, amikor kint voltak | a barátnőjüknél, a hivatásos kutyasétáltatónál | hivatásos kutyasétáltatónál? hivatásos kutyasétáltatónál!

„Én imádom az irodalmat, de fontos, hogy a gyerekeink azért az életre is nevelődjenek ezekben az iskolákban” – mondta a Tisza párt vezetője a Telexnek.

Joe Carnahan A nagy fogás című filmjében sok kigyúrt, lövöldöző ember szerepel, de a lényege valójában egy erkölcsi dilemma. Kik a jó fiúk? A rendőrök automatikusan azok? A jó fiúk közt is lehet olyan, aki elgyengül? Meg lehet érteni az elgyengülőt? Kiben lehet megbízni? Ki akar lebuktatni kit? Ki az áruló?

Minden giccs, ami könnyen fogyasztható és könnyen értelmezhető. Azonban giccs vagy a giccshez közel merészkedés nélkül lehetetlen létezni. Vagy legalábbis nem érdemes.

„Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram!” – jut eszembe Mácsai Pál hangján Nemes Nagy Ágnes Istenről című verse. A sport sok mindenre megtanít. Például arra, hogy hogyan viseljük el a vereséget, és hogyan győzzünk méltósággal. Hát, erre a tudásra hamarosan nagy-nagy szükségünk lesz.

Teljesen lényegtelen, melyik meneten voltak többet. De a miénken. Voltak. Többen. Annyira szánalmas, hogy farokméregetés lesz ebből. A miénk nagyobb. Tessék. Nem látod? Nem látom. Hiba volna elemezgetni naphosszat, melyik párt szimpatizánsai voltak többen. Most átadjuk a szót a független szakemberünknek. Az egyiken undorító gyíkemberek vonultak. Szögezzük le. A miénken viszont jóravaló emberek.

Éhes vagy? Igen. Mit szeretnél enni? Mi van? Káposztás tészta. Eh. Megint? Utálom a káposztás tésztát. Nem hogy örülnél annak, hogy van mit enned. Annak örülök, hogy van mit ennem, de évek óta káposztás tésztát adsz. Mindig megkérdezed, mit akarok, és a végén... Meguntam! Hánynom kell a káposztás tésztától! Hálátlan.

Egy ismeretlen ismerős, egy különös csillagrendszer egyik legfényesebb csillaga, Chris Goss és zenekara, a Masters Of Reality túrta fel és varázsolta el tegnap a Hajó színpadát.

Slavoj Žižek magnetikus hatású gondolkodó, aki legalább két nagyon fontos dologra képes: megnevettetni és elgondolkodtatni. Megkérdőjelez, felforgat, megpiszkál, szóval provokál. Magyarul megjelent új könyvét – A haladás ellen – azért is furcsa olvasni, mert azt hitte volna az ember, hogy ezt a könyvet nem ő fogja megírni.

Paul Thomas Anderson új filmjében három dolog alapvetően zavaró, eltérő mértékben. Az első, hogy klisés a szüzséje. A többi kiderül a kritikából.

Semmiféle erőszak nem húz alá igazságot. Sőt.

Kapolcs harmincöt éve megy, de még mindig van valami, ami összeköti a völgybe érkező ezerféle embert. És, ha szerencsénk van, ez így is marad. Helyszíni szemle.

Tarr művei lassan hömpölygő, gyönyörűen fényképezett, sarkalatos erkölcsi kérdéseket körbejáró, ólomsúlyú darabok, melyekben a helyszínek, a szereplők kiválasztása angyali pontossággal történt.

Az elmúlás, a halál, a betegség arcába elegánsan mutatott középső ujj volt ez a koncert.

Talán a Borkai-videó is másabb lenne, ha a Morcheeba zenéje szólt volt volna a csónakon.

„Pár perccel azután, hogy leülünk a műanyag székekre a sörünkkel, megjelenik a tulajdonosnő két palacsintával, amiket azért hozott, hogy együk meg. Habár már nincs konyha, valamit adni akart. A pénz fel sem merül." Történet arról, amikor az emberek – bármilyen rettenetesen giccses is ez így leírva – csak úgy kedvesek, maguktól, jókedvből.

Az új Wes Anderson-film sem egy tipikus feelgood-popcorn-mozi, hanem egy igazi auteur újabb megvillanása. A föníciai séma szerethető, szívfacsaró történet valójában, ami sok mindennek álcázza magát.

Persze kérdőjelezzünk meg mindent és bármit, illetve nem kell, hogy mindenkinek minden tetsszen. De van-e értelme belemenni, hogy jó-e Shakespeare vagy Bach. Van-e értelme kritizálni a naplementét?

Kérdezték meg kidobók, hogy testvére vagyok-e a Lacinak, de kötötték lelkemre felolvasóest előtt, ahol épp lírai szerzeményeimet készültem megosztani a tisztelt publikummal, hogy habár egyetértenek velünk, tartózkodjak a politikától.