Valljuk be, nem volt nagy meglepetés, hogy Trump elnök a térségben hetek óta gyülekező amerikai csapásmérő kötelékeket (task force) bevetette Irán ellen február utolsó napján – jelentősen támogatva a fő támadóerőt képviselő izraeli haderő (IDF) csapásmérő képességeit. A látványos precíziós légicsapások egyébként az IDF történetének legnagyobb légi háborúját is eredményezték, melynek során mintegy 200 vadászrepülővel körülbelül 500 bevetést hajtottak végre az utóbbi napok során.
Azt is mondhatnánk, hogy
A bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) legutóbbi januári jelentése alapján ugyanakkor úgy tűnik, hogy az irániaknak csak sikerült megmenteniük mintegy 441 kilónyi 60%-ra dúsított urániumot a pusztító amerikai légitámadások elől, melyek a bunkerromboló óriásbombákkal megsemmisítették a földalatti urániumcentrifugák jelentős részét. Ebből az U-235-ös izotópmennyiségből már viszonylag gyorsan tudnának 90%-os, avagy nukleáris fegyvertisztaságú urániumtöltetet előállítani, amely épp megfelelő, kritikus tömegű mennyiség lehet körülbelül tíz atombomba összeállításához.
E felismerés már önmagában is komoly stratégiai biztonsági kihívást, veszélyforrást jelent a Közel-Kelet ingatag környezetében, és ha ehhez hozzáadjuk az iráni haderő, valamint az elitcsapat, az iráni Iszlám Forradalmi Gárda ballisztikus rakétáit, hordozóeszközeit, továbbá a kínai katonai csúcstechnológiát képviselő hiperszonikus rakétarendszerek beszerzését célzó iráni terveket, akkor mindez együttvéve már komoly biztonsági vészreakciókra sarkallta a rivális hatalmakat, aggodalomra adott okot Izraelben, a szunnita arab szomszédok körében, de még a távoli Egyesült Államokban is.
Az Irán elleni látványos és lefejező jellegű katonai művelet – az Operation Epic Fury, azaz a Tajtékzó düh hadművelet – az ország politikai, vallási és katonai csúcsvezetői ellen irányult legfőképpen, az efféle pedig nem mindennapos a történelemben. A világszerte tüntető progresszív baloldali igazságharcosok és iszlamisták kritikái nyomán némi cinizmussal természetesen mondhatnánk, hogy Donald Trump, a „béke elnöke” a maga sajátos ellentmondásos módján hoz békét most éppen a Közel-Keletre. A Trump-féle béke rakéták hátán érkezik, és a műveletek során az USA államfőket rabol el vagy küld a másvilágra, fittyet hányva minden diplomáciai protokollra és nemzetközi jogi alapelvre (még a második világháborúban is tartotta magát az a klasszikus hadiszabály, hogy nem lőjük ki egymás főtisztjeit, ha egy mód van rá, a teljes káosz elkerülése végett).
Donald Trump és hű szövetségese, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök a támadással kiiktatta az egyik legfőbb destabilizáló, ádáz mód Izrael- és Nyugat-ellenes hatalmi erőteret a térségben, és annak számos vallási-politikai vezető személyiségét, ezzel egyfajta szívességet tett a teheráni zsarnokság ellen hosszú ideje tiltakozó irániaknak, akik közül az óvatos számítások szerint is háromezren, de inkább harmincezren vesztették életüket a decemberi és januári tiltakozáshullámban.
A mostani katonai akció során megölt Ali Hámenei ajatollah 1989 óta vasmarokkal vezette országát, a síita jellegű iszlám köztársaságot, melyet valójában egy muszlim „papkirály” vezet, aki teokratikus önkényuralmi rendszert alakított ki erkölcsrendészettel és nyilvános kivégzésekkel. Irán az utóbbi fél évszázadban a síita félhold néven is emlegetett közel-keleti hatalmi erőtér központi állama volt, ami meghatározó befolyással bírt Irak, Szíria és Libanon életére és politikai berendezkedésére, akárcsak a szunnita irányultságú palesztin Hamász terrorszervezetére is – a gyűlölt közös ellenség, a sátáni Izrael elleni küzdelem jegyében. A több mint egymilliárd hívőt számláló muszlim világ (az umma) megosztottságának egyik fő törésvonala a szunnita–síita szembenállás – utóbbinak Irán, az egykori Perzsia a meghatározó főhatalma. A síita hívők erőteljes imám- és kalifa-tisztelete (ami a katolikus vagy ortodox keresztény hívők szent-kultuszához hasonlít némileg) a többségi szunniták számára évszázadok óta felér a bálványimádással és a Korán tanításainak meggyalázásával, ami ellen mindenképp fel kell lépni.
A konzervatív vahabita Szaúd-Arábia lakosságának például közel 15%-a síita hitű muszlim, akik másodrendű, rendszerszinten diszkriminált állampolgárok a szunnita királyságban. A közösség egyik legfőbb vallási vezetőjét, mardzsiát, a síita Nimr Bakr al-Nimr ajatollahot a szaúdi király 2016 januárjában államellenes cselekmények, lázítás vádjával kivégeztette. Nem meglepő tehát, hogy Ali Hámenei ajatollah „kiiktatása” számos közel-keleti szunnita vezető számára Kairótól Ammanon át Rijádig némi megkönnyebbülést is hozott, ugyanakkor az a számukra kényelmetlen és felháborító tény, hogy hitetlen izraeli (cionista) és amerikai (keresztes) katonai erők követték el a merényletet a vallási vezető ellen (még akkor is, ha az iráni és síita volt), máris más vallási-politikai kontextusba, potenciális dzsihádért kiáltó dimenzióba helyezi a történteket nemcsak a síiták, hanem még a hithű szunniták számára is.
Amerikai külpolitikai szempontból rápillantva a történtekre, a kaotikus Közel-Kelet legnagyobb, meghatározó államának meggyengítése és a térség tulajdonképpen utolsó Amerika-ellenes bástyájának kiiktatása igencsak fontos stratégiai előnyszerzésként is értelmezhető, hiszen Irán már évtizedek óta a „gonosz tengelye”, vagy a „latorállamok” (ifjabb Bush elnök után) elitklubjának (Észak-Korea, Líbia, Irak, Szomália) oszlopos tagja volt – az ellenséges viszony még a Reagan-adminisztráció idejéből eredeztethető –, amellyel kezdeni kellett valamit. Ami Donald Trumpot illeti, az ő esetében van egyfelől az (úgymond) béketeremtés hangzatos politikai ambíciója, másfelől pedig az Egyesült Államok – és legfőbb közel-keleti szövetségese, Izrael – geostratégiai érdekeinek érvényesítése és a realista, pragmatikus külpolitikai döntéshozatali gyakorlat.
Ehhez természetesen nem elég az, hogy Ali Hámenei ajatollahot eltávolították a hatalom csúcsáról és majdhogynem lefejezték a rendszer vezetését, hiszen ott van az Őrök Tanácsa és a Szakértők Gyűlése nevű befolyásos vallásos-politikai csúcsszerv, valamint az Iszlám Forradalmi Gárda több százezer főt számláló serege mint az iráni síita iszlám rendszer fegyveres tartópillére.
Irán gyengítése és fokozatos átformálása, demokratizálása – anélkül, hogy megismétlődjön az iraki vagy afganisztáni véres polgárháború – olyan stratégiai előnyökkel is járhat, amelyek nyilvánvalóan amerikai és izraeli, illetve közvetve európai és ukrán érdekeket is szolgálhatnak. Nevezetesen, Irán rakéta- és atommentesítése megszünteti az Izrael állami léte felett lebegő állandó veszélyt, továbbá Irán potenciális leválasztása legfőbb nagyhatalmi szövetségeseiről, Kínáról és Oroszországról (no meg az egyre izmosodó Észak-Koreáról) komoly érvágást jelenthet az említett államok számára. Az olcsóbb iráni olajexport 90%-a eddig Kínába és Indiába irányult, míg ami az iráni fegyverexportot illeti, ukrán és nemzetközi számítások szerint Irán csak az utóbbi néhány évben körülbelül 57 ezer Sháhed katonai drónt gyártott és adott el Oroszországnak. Ugyancsak az iráni „fekete aranyért” cserébe az iszlám diktatúra komoly rakétatechnológiai transzferekhez juthatott Kínából és a másik szövetséges „latorállamtól”, a már említett kommunista Észak-Koreából.
Az eddigi katonai események tükrében a gyakran dicsért, kínai és orosz forrásból származó iráni légvédelmi rendszerek, radarok egyáltalán nem tűnnek meggyőzően hatékonynak és működőképesnek, hiszen az amerikai és izraeli légierő szinte teljes légidominanciát tudott kivívni az iráni légtérben mindössze néhány óra alatt. Így történhetett, hogy nyilvánvalóan hosszú hetek tervezése és helyszíni hírszerző tevékenysége nyomán szombat reggel 9 órakor Teherán központjában, az ébredező délelőtti forgalom idején pusztító rakétatalálat érte a legfőbb iráni politikai és katonai vezetők értekezletét egy titkos létesítményben, az immár jól ismert eredménnyel, Ali Hámenei ajatollah – ahogy ezt az iráni média kommunikálja – „mártírhalálával”.
ez pedig nyilvánvalóan egyáltalán nem volna örömteli Moszkva vagy Peking számára. Az pedig, hogy a háborús helyzet miatt Irán lezárja a jól ismert geostratégiai fojtópontnak számító Hormuzi-szorost, ugyancsak komoly aggodalomra ad okot Pekingben, egyben pedig növelheti a világpiaci keresletet az amerikai (és immár baráti venezuelai) kőolaj- és földgázexport iránt, ez pedig újabb gyümölcsöző üzleti lehetőségekkel kecsegtet Washington számára. Az iráni bosszúhadjárat látszólag könnyedén lángba boríthatja a Közel-Keletet Dubajtól Jordániáig, megakaszthatja a globális olajkereskedelmet és súlyos helyzetbe hozhat nagyon sok államot, és összességében sokkal nagyobb árnyéka lehet a világgazdaságra, mint egy precíziós rakétacsapásnak.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Az Ali Hámenei lebombázott teheráni rezidenciáját ábrázoló műholdfelvétel / fotó: Satellite image ©2026 Vantor / AFP
Bejelentkezés