Hallgasd meg!
Bombasztikus kijelentésekből, pusztító világháborút és atomfelhőt vizionáló spekulációkból, vagy egyéb, megalapozatlan, rémálomszerű látomásokból abszolút nincs hiány napjaink lebutított sajtókommunikációjában. Azonban, igaz, ami igaz, erre némileg okot adó nemzetközi eseményekben sem szűkölködünk.
Azonban a Kelet-Európában, Ázsiában, valamint a közel-keleti puskaporos térségben zajló fegyveres konfliktusok (Gáza, Irán, Pakisztán, Afganisztán) szerencsére még igen messze vannak egy világméretű háborútól, hiszen az atomnagyhatalmak (az Egyesült Államok, Kína, Oroszország) egyfelől közvetlenül nem vesznek részt a harcokban, vagy ha mégis azt teszik, nem egymás ellen küzdenek – vagy csak óvatosan, közvetve, helyi proxyjaikon keresztül).
Amikor azon merengünk, világháborúval van-e dolgunk, ugyancsak fontos szempont az aktuális konfliktusok földrajzi kiterjedése. A legutóbb, a második világháború idején a legtöbb kontinensen – Új-Guineától Grönlandig – zajlottak komolyabb harci cselekmények. A militáns, héja döntéshozók (ha valóban léteznek ilyenek felelős pozícióban) és katonai szakértők – valamint mindazok, akik kedvelik az igazán véres vészforgatókönyveket – figyelmébe ajánlom:
Utóbbi farvizén könnyedén a konfliktus részévé válhatna Japán, az Egyesült Államok, valamint Dél-Korea is. Ebből nyilván következne az is, hogy Észak-Korea hadba lépne Kína oldalán, és ekkor máris majdnem egy újabb világháború küszöbén járnánk.
Az sem kérdés, hogy Oroszország melyik oldalt támogatná egy hasonló méretű és jellegű katonai egymásnak feszülés esetén. Ugyancsak nem túlzás feltételezni, hogy a többségében hindu India és az ősi, muszlim többségű ellensége, Pakisztán – Kínával az oldalán – is könnyedén újra egymásnak eshet, és a háború során végső esetben előkerülhetnek akár az atomrakéták is. A távol-keleti és dél-ázsiai erőszakspirálhoz kapcsolódhatna Afrikában egy etióp–egyiptomi háború is a Nílus vízgyűjtőmedencéje feletti hatalomért – ez utóbbi is igencsak reális háborús szcenárió. Az évek óta zajló szudáni és kongói polgárháború is könnyedén átcsapna a képlékeny afrikai határokon, tovább bonyolítva a helyzetet. Kelet-Afrikában Eritrea, Etiópia és Szomália sem a stabil államiságáról híres, ott a helyzetet komoly törzsi, internetnikai konfliktusok és határsérelmek terhelik.
És akkor még nem is beszéltünk az óceánon túli, potenciálisan Amerika-ellenes latin-amerikai konfliktusövezetekről Mexikótól Venezueláig. Ezek már „csak” kisebb széllökések volnának a világot elárasztó tűztornádóhoz képest.
Ehhez hasonló háborúsjáték-forgatókönyvek már nyilvánvalóan évtizedek óta léteznek és forognak a különféle biztonsági és háborús kutatóintézetek falai között a kaliforniai Rand Corporationtól a washingtoni Háborús Intézetig (ISW). Ezek aztán szerencsés esetben csupán a „tervezőasztalon” maradnak – sajnálatos esetben viszont beigazolódnak. A Nyugat mint heterogén, de többnyire egységes politikai tömb számára – Kanadától Izraelen át Ausztráliáig –, minden bizonnyal nyomasztó lehet egy ilyen meglehetősen borús, de mindenféle realitást azért nem nélkülöző forgatókönyv.
Ami a világpolitikai események sodrásirányát és érdekközösségeit illeti, ez a forgatókönyv majdhogynem a megvalósítás fázisába lépett 2026-ban. Szomorú, ellenben kijózanító tény, hogy a szemben álló felek atomtölteteinek és fegyveres katonáinak száma nem a nyugati hatalmak javára billentené a mérleget egy világméretű háború esetén, amennyiben ezen – Ronald Reagan és George W. Bush nyomán fogalmazva – „gonosz államok” stratégiai szövetsége létrejönne a jövőben. Ezt a nemkívánatos, hideglelős globális biztonsági kihívást természetesen számos felelős nyugati döntéshozó igyekezett elkerülni az utóbbi évtizedekben, több-kevesebb sikerrel. Realista nagyhatalmi megközelítésből az ukrajnai háborúval kapcsolatos egyik fő stratégiai hiba az volt, hogy az Egyesült Államok, pontosabban főként a Demokrata párti amerikai kormányzatok azzal, hogy kontraproduktív módon karanténba zárták és sarokba szorították Oroszországot, elősegítették a kínai–orosz egymásra találást és stratégiai együttműködést.
Mindeközben Európa, mármint a globális dimenzióban egyre jelentéktelenebb Európai Unió (olyan súlytalan diplomáciai képviselőkkel, mint Kaja Kallas vagy Antonio Costa), valamint az erősödő Kína csupán külső szemlélője az eseményeknek (utóbbi inkább talán csak látszólag outsider a jelenleg zajló ügymenetben) – ez pedig megerősíti azt a percepciót, hogy
Az Egyesült Államokat sok kritika érte korábban, hogy protekcionista és majdhogynem neo-izolacionista külpolitikája nagyhatalmi űrt képez a nemzetközi kapcsolatok zűrzavaros porondján, ez pedig komoly biztonsági kockázatot jelent a szövetségesei számára. Amerika, a „fénylő város a hegyen” puritán vízióját követve időről időre hajlamos visszahúzódni a falai, azaz az óceáni védőpajzsa mögé, és onnan szemlélni a világ gondjait-bajait, mondván, van neki épp elég problémája otthon is, nem kell azokért feltétlenül külföldre mennie.
Nos, ezzel szöges ellentétben áll Donald Trump aktuális külpolitikai aktivizmusa: hamis vagy valós béketeremtő erőfeszítései, vagy az Irán elleni, – ahogy az amerikai narráció fogalmaz – a potenciális közel-keleti atomháborút megelőző katonai hadművelete egyaránt azt demonstrálják látványosan, hogy továbbra is az Egyesült Államok marad a világ csendőre, vagy inkább impulzív vadnyugati pisztolyhős-békebírója, aki könyörtelenül fellép a banditáknak tételezett szereplőkkel szemben, ha kell. Ugyanakkor – ha már a westernhasonlatnál maradunk – a banditák, az ádáz ellenfelek vezetői sem hagyják annyiban a dolgot, elkezdik erőiket koncentrálni és egyesíteni a gazdag város falai körül, amelyről kiderül, hogy csupán csak hét mesterlövész védi. Kérdés, hogy ez a gazdag, de szinte védtelen város Amerikában, Európában, vagy épp az Emirátusokban található-e.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Tűz és füst Teherán fölött 2026. március 7-én / fotó: Negar / Middle East Images / Middle East Images via AFP
Bejelentkezés