Az államközi politikai, gazdasági befolyásolás és az ügynöki terepmunka furmányos világával, pontosabban az ebből a világból ismert tevékenységek olcsóbb, lebutítottabb, vizezett változataival, amolyan magyar naranccsal, citromféleséggel szembesülhettünk az elmúlt napokban hazai pályán. A tanú című magyar filmklasszikusból jól ismert módon az áradó Dunából (vagy Tiszából) előbukkanó gonosz nyugati (vagy keleti) békaember-ügynökök ármánykodva megkörnyékezik a modernkori Bástya és Virág elvtársat, no meg beárnyékolják a szerencsétlen magyar kisembert megszemélyesítő Pelikán életét és munkáját.
Ami a szakterület lényegét illeti,
Viszont ezzel mintegy fordítottan arányosan a tevékenység emberi dimenziója, az ügynöki munka színvonala mintha egyre silányabb volna, már amennyire ez kritikus külső szemmel megítélhető. A nagyhatalmak közé ékelődő Magyarországon majdhogynem olyan filmbe illő politikai thriller kezd kibontakozni, mint egy-egy hollywoodi alkotásban, telis-tele látványos effektekkel és különleges számítógépes CGI jelenetekkel, azonban nem túl színvonalas színészi alakításokkal. Ilyennek tűnik a groteszk magyar titkosügynök–noir-sztori Buddhával, a titokzatos nagyhatalmú Henryvel, no meg az alsópolcos magyar Mata Hari szerepében ügyködő, a jól bevált honey trapeket, „betechnikázott” szexuális légyottokat is szervező V. E. munkásságával, ahogy mindez kibontakozik előttünk Szabó százados oknyomozó felderítése és szivárogtatása nyomán.
Az, hogy Szabó százados kilépett a fényre, nem kis bátorságra és morális integritásra vall,
A zavaros és nyugtalanító politikai thrillerben felbukkanó „Henry” ügynökről jut eszembe, hogy a jelen történetben szereplő ügynökök és hálózati személyek talán nem olvasták Faludy György Pokolbéli víg napjaim című művét. A szerző leírja, hogy amikor az 1950-es évek elején a nem túl művelt (sőt, többnyire teljességgel idióta) ÁVH-s verőlegényeknek, vallatótiszteknek át kellett adnia amerikai titkosügynök-megbízóinak nevét, ő Edgar Allan Poe és Walt Whitman nevét említette. Talán csak az lett volna átlátszó, ha Old Shutterhand vagy Winnetou nevű amerikai ügynökökre hivatkozik.
Ami a néhány napja futó ügyet illeti, adja magát, hogy a kulcsszereplőket összevessük az igazi nagyágyúkkal, a szivárogtatás (leaking) és a hivatali pozícióból közérdekű titkokat feltáró, figyelemfelkeltő sípba fújás (whistleblowing) nyugati nagymestereivel. Olyanokkal mint Chelsea (Bradley) Manning amerikai tüzér és katonai informatikus, aki 2009–2010-ben többek között feltárta az amerikai katonák és a hírhedt magánhadseregek, PMC-k iraki háborús bűncselekményeit a WikiLeaks portálon keresztül, amiért a kansasi hadbíróság 35 év börtönbüntetésre ítélte. Manning a börtönben transznemű nővé változott, Bradleyből Chelsea lett, majd többszöri kérelme nyomán Obama elnök 2017 januárjában, a leköszönése napján elnöki kegyelemben részesítette.
A legnagyobb digitális szabadságharcos vagy amerikai nemzetbiztonságot aláásó áruló (válasszon az olvasó ízlése szerint) kétségtelenül Edward Snowden, a CIA–NSA–Booz Allen Hamilton nemzetbiztonsági ügynökséghálózat egykori rendszermérnök-informatikusa. Snowden saját meghatározása szerint erkölcsi indíttatásból és állampolgári igazságérzettől hajtva közel 300 ezer szigorúan titkos amerikai állami dokumentumot tett közzé 2013 májusában (magyar vonatkozás: a szupertitkos dokumentumokat tartalmazó mikro-SD kártyáját egy bűvös kocka fedőlapja alá rejtve csempészte ki a hawaii nemzetbiztonsági adatközpontból), ezzel feltárta a részben saját maga által kifejlesztett Epic Shelter, PRISM és XKeyScore nevű, internetes és telekommunikációs forgalmat figyelő, elemző, lehallgató amerikai nemzetbiztonsági programokat.
E programcsomagok révén az amerikai hatóságok és ügynökségek összességében az amerikai (és globális) digitális adatforgalom 90%-át, több százmillió felhasználó emailjeinek, telefonhívásainak, üzeneteinek metaadatait képesek figyelni, elemezni és tárolni.
köztük Angela Merkel akkori német kancellár, valamint a francia és a dán miniszterelnök, továbbá számos egyéb uniós döntéshozó kommunikációját is.
A leghíresebb és legbotrányosabb kiber-szabadságharcos, nemzetközi anarchista azonban nem Snowden, hanem az ausztrál Julian Assange, a WikiLeaks nevű, titkos állami dokumentumokat előszeretettel közzé tevő, tényfeltáró portál alapítója és üzemeltetője. Ő minden valamirevaló hacker, kiugrott titkosügynök, szivárogtató és „sípot fújó” igazságosztó példaképe.
Kevésbé ismert, de fontos és érdekes történet az aradi taxisofőrből lett világhírű-hírhedt hacker, Marcel Lehel Lazăr esete. Ő 2013–2014-ben egy netkávézóból feltörte többek között ifjabb George Bush elnök, Colin Powell tábornok és Hillary Clinton amerikai külügyminiszter okostelefonjait (melyeken fura módon nem volt szinte semmilyen védelmi rendszer), és azok tartalmát nyilvánosságra hozva mondhatni tönkretette Hillary Clinton Donald Trumppal szemben futó elnöki kampányát. Lazărt sajátos online hacker beceneve, a „Gucci-s Lucifer” miatt majdhogynem sikeresen összemosták a Guccifer nevű orosz GRU-titkosügynök hackerrel, azonban bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem volt orosz ügynök, viszont online tevékenységéért 5 évet ült Pennsylvaniában, egy szigorú amerikai szövetségi börtönben.
– az ilyen eljárások jelentős történelmi múltra tekintenek vissza. Komoly szerepük volt a huszadik század világháborúiban, majd 1945 után, a hidegháború idején is. Dolgozik ezekkel a módszerekkel minden szervezet, ügynökség, amely megteheti. A szélesebb nyilvánosság az ilyen ügyekről előre nem látható szivárogtatás vagy igazságosztó feltárás nyomán értesülhet – illetve bizonyos esetekben úgy 25-30-40 év elteltével, a minősített dokumentumok titkosításának feloldása után. Más a helyzet az olyan államokban, mint Oroszország vagy Kína, amelyek vonatkozó tevékenységéről alig van (és szinte alig valamikor lesz) tudomásunk a tökéletes hírzárlat és a szivárogtatókra vagy a kilépő ügynökökre váró brutális és elrettentő következmények miatt – lásd: polónium, dioxin, novicsok-mérgezés, pezsgőspalackba rejtett pokolgép, vagy az emeleti nyílászárókon „kiesés” lehetősége.
A legjobb titkosügynökökről, beépített hírszerzőkről, hálózati személyekről a profizmusuk révén sosem hallhatunk, tevékenységükről nem értesülhetünk, épp csak munkájuk eredménye látszik vagy kerül nyilvánosságra egy-egy jelentősebb művelet nyomán – ilyen volt például az, amikor 10 év kutatás után nyomára bukkantak Oszama bin Laden terroristavezér pakisztáni rejtekhelyének, majd likvidálták a keresett személyt. Vagy hogy a legutóbbi ismert példát vegyünk: látványos ügynöki terepmunka eredményének számít az iráni politikai, katonai vezetés lefejezése. Ez az izraeli titkosszolgálatok és a terepen dolgozó, beépült ügynökök műve lehetett. Nem hiába tartják a világ legfelkészültebb titkosszolgálati csoportjainak az izraeli Moszad és a Shin Bet osztagait, melyek, ami az eredményességet illeti, jócskán megelőzik még a klasszikus (brit, amerikai, orosz, pakisztáni, francia) ügynökségeket is.
A szerző kül- és biztonságpolitikai elemző, az ÖT munkatársa
Borítókép: Edward Snowden 2013. június 10-én valahol Hong Kongban / fotó: The Guardian / AFP
Bejelentkezés