Kérdés, hogy mikor és mennyire lehet beavatkozni egy másik ember életébe. Dolgunk-e mindenáron tenni valamit, nem sértjük-e meg emberi méltóságában az illetőt pusztán azzal, hogy feltételezzük: nincs magánál, döntésképtelen, vagy biztosan rossz neki, ami történik. Honnan lehetünk biztosak benne, hogy meg kell menteni?

Április végéig még megtekinthetjük drMáriás – polgári nevén Máriás Béla – Munkácsy Mihály-díjas festőművész, író, zenész, énekes, a Tudósok zenekar frontemberének retrospektív kiállítását az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézet négy szintjén Éljen a diktatúra! címmel.

A PHOTO / BRUT – Ösztönös fotográfia – Válogatás a párizsi Bruno Decharme-gyűjteményből című kiállítás művészei többnyire valamilyen mentális betegséggel küzdenek, és az alkotásban találnak menekülőutat a fejükben és a lelkükben tomboló feszültségek elől. A kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban látható.

Az előadás az emlékezés zsákutcáiba vezet bennünket, mert hiába játsszuk újra fejben az eseményeket, pörgetjük magunkban a mondatokat, mindig újabb mondatok merülnek fel, és mindig újabb és újabb gesztusokra, pillanatokra, érzésekre emlékezünk, és ilyen módon tulajdonképpen újraírjuk a múltat.

Tóth Marcsi debütkötete, a Margó-díjas Erdő van idebenn erős kezdés. A női lélek kavargó világába kalauzol bennünket, ahol folyton jelen van a természet mint kötőerő, ez pedig nem hagy csüggedni, hanem folyton arrafelé lök, hogy told az életet mindig tovább és tovább.

Nagy Dénes Kurtág-töredékek című dokumentumfilmje a holnap 100 éves Kurtág Györgyről érzékeny, szép, néhol kíméletlen, mindenesetre nem egy tipikus portréfilm, szerencsére.

Egy kiskocsmában ülünk. Én gin-tonikot iszom, ő Unicumot, én tizenhat, ő ötvenhárom, ő beszél, én hallgatok.

Az izlandi író regénye a halál, a pusztulás, a gyász, az emberi és természeti katasztrófák, krízisek története egy család és egy domboldali erdő bemutatásán keresztül, mégsem érezzük azt, hogy legszívesebben a kardunkba dőlnénk.

A terápia és a fikció együttműködik abban, hogy maradandó alkotások szülessenek, amelyek mindenkire hatással vannak, hiszen a kollektív tudattalanban minden tapasztalat fellelhető és újraélhető. Erre alapoztak a görög tragédiák vagy éppen Csehov, és ezek szerint Joachim Trier is.

Radu Jude író-rendező Kolozsváron játszódó filmjében a szegénység, a felelősség és a bűntudat kérdése mellett a román–magyar viszonyt is körüljárja.

A Ludwig Múzeumban látható Golden repair – Finom illesztések című kiállítás termeiben órákat el lehet tölteni nézelődve, hallgatózva, vagy éppen egy matracon elheverve. A kiállítás szerteágazóan értelmezi a kincugi filozófiáját, amely a kiállítás összetartó ereje és alapgondolata, és a törött kerámiák javításának művészetén alapul.

A könyv azt állítja, hogy ha valaki anyának érzi magát, azt a természet nem állíthatja meg, és modern nőként joga van igénybe venni azokat a szolgáltatásokat, amelyek hozzásegítik a gyerekvállaláshoz, és emiatt egy pillanatra sem kell rosszul éreznie magát. Ha abortálni lehet, miért ne lehetne mesterségesen megtermékenyülni is?

Női sorsok címmel nyílt kiállítás a hátrányos helyzetű, a társadalom perifériájára szorult nők életét megörökítő Mary Ellen Mark életművének válogatott anyagaiból a Mai Manó Házban. A fotókat a művész a 2000-es évek elején maga válogatta ki, így tulajdonképpen munkásságának esszenciáját tekinthetjük meg.

Úgy éreztem, beszéltem, léptem és fordultam, hogy valaki más érzett, beszélt, lépett és fordult rajtam keresztül. Amikor visszaültem a helyemre, mindez megszűnt, nyoma sem maradt, még ha odabent szörnyűségeket tapasztaltam is.

A Nemzeti Táncszínházban megrendezett őszi Margó Irodalmi Fesztiválon a látogató tapasztalhat valamiféle pezsgést, de a helyszín inkább hasonlít egy plázára, mint egy hangulatos kávéházra. Az ember lézeng erre-arra, és folyton várja, hogy történjen már valami.

Suttogások, beszélgetésfoszlányok, a külvilág történéseinek beszűrődő hangjai. A filmben szereplő fiú elől valóban titkolnak valamit, és a történelmi kor, amiben cseperedik – 1956 után – ugyancsak az elhallgatásokból, a suttogásokból, a bizalmatlanságból, a félelemből, a biztonságérzet teljes hiányából épül fel.

Feláll a padról, integet a gyereknek, mondja, hogy de aranyos. Ahogy vigyorog, látszik, hogy hiányzik néhány foga. Inas, vékony, a bőre cserzett, mondhatni kiszívta a nap. Szívjad magadba a napot, amíg még lehet, és tartalékold a hidegebb időkre, gondolom magamban.

Huszonnégy kortárs művész és hetvenhét állami gondozásban élő fiatal közös munkáiból láthatunk kiállítást a Ludwig Múzeumban, Világszép korTárs kapcsolódások címmel, amely a Világszép Gyermekvédelmi Alapítvány tizenöt éves fennállását ünnepli, joggal.

Szajki Bálintnak a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban megtekinthető Egészségben és betegségben című kiállítása az időskor nehézségeiről beszél. Ez az a kérdéskör, amit, ha lehet, messzire elkerül mindenki: próbáljuk az öregkor témáját a lehető legtávolabb tartani magunktól, az idősekre pedig egyébként is inkább úgy tekintünk, mint akik már nem sok vizet zavarnak.

Görcsösen szorítják egymás kezét. Ha valamelyikük megbillen, elvágódnak az aszfalton. Illúzió, hogy meg tudják tartani egymást. Körülöttük menetel a felgyorsult tömeg. Lassúságuk felkiáltójel a végtelen hömpölygésben. Senki sem fordul utánuk, nem látják őket, mintha már nem is lennének.

A regény kiindulópontja az 1977-es bukaresti földrengés, innen tekintünk vissza a múltba, a főszereplő fiatalkorának emlékezetes és olykor traumatikus eseményeire. Katasztrófák idején a lélek képes kinyílni egy ismeretlen mező felé, ahol észreveszünk olyan dolgokat is, amelyekre korábban sohasem figyeltünk volna fel.

Jó az, ha megnézhetjük azt is, hol nyaral, hány gyereke van, mit eszik, hányszor fut egy héten, mit olvas, miből inspirálódik az alkotó?

Inkább hasonlít egy zeneműhöz, mint egy regényhez. Hagyni kell sodortatni magunkat, hogy megszülessen bennünk a szimfónia. Ha megbékülünk vele, hogy nincs történet, nincs karakterábrázolás, nincs leírás, nincs atmoszférakeltés, nincsenek klasszikusnak mondható regénytechnikai megoldások, cserébe valami olyasmit kapunk, ami teljesen letaglóz.