Mi lesz a titokkal és a rejtéllyel, ha a művész aktív a közösségi médiában?

Mióta 2004-ben létrejött az első Facebook-profil, tulajdonképpen az egész világ függő lett. Nehezen tudunk elszakadni mobiljainktól és az azon futó alkalmazásoktól, különös tekintettel a közösségimédia-felületekre. Kevés olyan embert ismerünk, aki a telefonja nélkül indul el otthonról, de sokszor még a lakásban és a munkahelyünkön is mindenhová magunkkal visszük, mint egy meghosszabbított kezet. A háttérben futó alkalmazások pityegnek, csilingelnek, fütyülnek, csipognak, ha üzenet, lájk vagy új követő tűnik fel a láthatáron.

Olyan szenvedéllyel gyűjtjük a követőket és az ismerősöket, mint ahogy a kilencvenes években a tamagocsiját etette az ember. Az a tamagocsi fejlődött a legjobban, amivel a legtöbbet foglalkoztak, így lett a lény egyre okosabb és boldogabb. A gyerekek elhanyagolták az iskolai feladataikat, a kapcsolataikat, és ha a tamagocsi meghalt, eltemették, de volt olyan is, aki öngyilkos lett a tamagocsi halála miatt.

Manapság a felnőttek is elhanyagolják személyes kapcsolataikat, munkájukat, egészségüket, kockáztatják életüket az autó kormánya mögött a telefont nyomkodva, és tudunk olyanokról is, akiknek az egész élete összeomlik, ha ellopják a Facebook-profilját vagy valamiért beszüntetik. Vajon nem egyfajta virtuális ént növesztünk ezzel, aminek lassan semmi köze a valósághoz? Kinek és mennyire számít, hogy hányan lájkolják a bejegyzését, hányan követik, hozzászóltak-e elegen a posztjához, illetve ő hozzászólt-e elégszer mások tartalmaihoz ahhoz, hogy elég sok helyen tűnjön majd fel az övé is?

Magáról a tartalomról mint fogalomról is érdemes elmerengenünk egy kicsit. A magyar etimológiai szótár szerint a tartalom; „valamiben benne lévő anyag vagy dolgok összessége”, „írásmű, beszéd foglalata, lényege”. A közösségimédia-oldalakon feltüntetett tartalmak fedik ezt a jelentéstartalmat? Mire mondjuk azt, hogy tartalmas? Valójában mit jelent az, hogy tartalomfogyasztó? Egyáltalán, tartalmat fogyasztunk?

Ezzel kapcsolatban beszélnünk kell az influencerekről, mert ők azok, akik a közösségi médiában szereztek hírnevet tartalomalkotóként, akik népszerűségüknek köszönhetően befolyásolni képesek a követőiket. Itt megjelenik az alkotó szó is, és máris ott tartunk, hogy sokan összekeverik, egybemossák a tartalomalkotókat a művészekkel. Ez nem is nehéz, hiszen a művészek is zömmel tartalomgyártók lettek az utóbbi pár évben, és ez olyan gyorsan robbant be az életünkbe, hogy sokszor tényleg képtelenség különbséget tenni, hogy ki a művész és ki az influencer.

A digitális korban élve persze a művészek számára is megkerülhetetlenné vált a közösségi média, mint az önmenedzsment egyik eszköze. Kérdés, hogy valóban hasznos és új lehetőségek nyílnak-e meg ezzel, vagy ez is inkább csak egy újabb béklyó a művészek számára, ami ráadásul még az idejüket is elveszi, talán épp azt az időt, amit az elmélyülésre kellene fordítaniuk. Viszont nem válik-e láthatatlanná egy olyan alkotó, aki teljesen elhatárolódik a közösségi média használatától?

A művészek különböző okokból használják ezeket a platformokat. Van, aki a népszerűséget hajhássza, követőtábort növel, tehát valójában nem olyan tartalmakat oszt meg, ami valóban a művészetének lényegét foglalná össze vagy az alkotásait reklámozná, hanem a követők vélt ízlése szerint válogat a tartalmak gyártásánál. Elképzelései szerint ezzel óriási követőtábort generál, amelynek tagjai majd elmennek megnézni őt, és akkor megismerhetik a valódi művészeti alkotásait.

Sok művész úgy gondolkodik, hogy megéri megjelenni a közösségi médiában, hogy aztán a követőtábort átirányíthassa az igazi művészet fogyasztása felé. Sokan pedig úgy, hogy a folyamat annyira felemésztené kreatív energiájukat és idejüket, hogy a népszerűségért folytatott harc végére csak önmaguk kiüresedett mását mutogathatnák. Felmerülhet tehát a kérdés a művészek körében, hogy mennyire és milyen formában lenne érdemes használni ezeket a felületeket.

Ha a világ erre megy, menni kell az árral? Érdemes időt szánni a művészi projektek népszerűsítésére? Eltűnhet-e az a termékeny titok, amely a művészetet és a művészeket körbelengi? Lehet-e a közösségi médiában valóban értékes tartalmakat létrehozni, vagy ezzel nem is érdemes foglalkozni, hiszen ezek a platformok inkább arra valók, hogy egyáltalán felhívják a figyelmet a művészi tartalom létezésére? Miért döntenek úgy művészek, hogy termékeket reklámoznak, most már nemcsak a tévé képernyőjén, hanem a saját oldalukon is? Miért döntenek úgy mások, hogy teljesen kizárják ezt a lehetőségek közül? És hogyan birkóznak meg a kommentekkel?

Az utóbbi időben egyre többen reklámoznak különböző termékeket a saját oldalukon, amit eleinte nehéz volt kiszűrni az adott művész posztjai közül, de most már egy „fizetett partneri együttműködés” felirat vagy egy hashtag reklám megjelölés is egyértelműsíti, hogy miről is van szó. Vannak olyan népszerű művészek, akiket maguk a cégek keresnek meg, hogy működjenek együtt velük a termékeik reklámozása céljából, és a reklámozás vállalása vagy nem vállalása, nagy dilemma elé állítja őket.

Aki bevállalja az ilyenfajta együttműködéseket, nemcsak egy terméket reklámoz, hanem egyúttal a saját követőtáborát is növeli. Így lehetősége nyílik arra, hogy társadalmilag fontos ügyek élére álljon. A néző is sokszor csak azért megy el egy előadást, filmet vagy egy koncertet megnézni, mert benne van az a művész, akit korábban a tévében látott vagy nemrég bekövetett az Instán. De minél ismertebb és népszerűbb egy művész, annál többször találja magát sértő kommentek kereszttüzében. Vannak, akik nehezen viselik a kommentelők stílusát, a testükre tett megjegyzéseket, a trollokat, a leskelődőket, az állandóan elégedetlenkedőket és a mindentudókat. Ezért moderálják a kommenteket, és törlik, illetve letiltják azokat, akik ordenáré módon nyilvánulnak meg, vagy kirekesztenek másokat. És vannak olyanok is, akik nem szűrik meg a kommenteket, mert úgy gondolják, hogy ha már bevállalták a nyilvánosságot, akkor be kell vállalni az ezzel járó kockázatokat is, és vagy nem veszik figyelembe a kommenteket, vagy megpróbálnak mindegyikre válaszolni.

Más művészek egyszerűen azért nem használják a közösségimédia-felületeket, mert nem hajlandók időt szánni arra, hogy megtanulják használni, és nem szeretnék azzal sem tölteni az idejüket, hogy a megszámlálhatatlanul sok tartalom közé valahogy beékeljék a sajátjukat egy olyan idősávban, ami lehetőleg nem elnyeli, hanem meg is mutatja az adott posztot. Nem beszélve a lelki gyötrelemről, ami egyes művészeknél minden poszt nyilvánossá tétele előtt megjelenik, hogy van-e ennek művészi értéke. Mert még ha minőségi és értékes tartalmat is akar megosztani valaki, óhatatlanul egy olyan térbe kerül, ahol értéktelen, hamis és művészileg megkérdőjelezhető posztok is ugyanúgy felbukkannak, ami eleve a színvonaltalanság felé húzza az adott anyagot.

A művészeknek egy olyan néma elvárásnak is meg kell felelniük a produkciók, a kiadók, a tévéműsorok vagy galériák részéről, hogy legyen közösségimédia-profiljuk vagy legalább weboldaluk. Sokfelé kell teljesíteni, ki nem mondott igényeknek és elvárásoknak is meg kell felelni a sajátjaik mellett. A közösségimédia-szereplés negatívumait tekintve a folyamatos online jelenlét fenntartása és a tartalmak előállítása rengeteg időt és energiát igényel. Nem beszélve arról, hogy ismereteket kell szerezni az algoritmusok működéséről és a hatékony marketingről.

Ezek mind időigényes feladatok. Vajon van erre kapacitása egy művésznek? Hiszen az idő mint érték, a figyelem mint az elmélyülés egyik fontos eszköze a tartalomgyártáskor igencsak a social média ellenőrzése alá kerül, és aki azt hiszi, hogy az irányítás az ő kezében van, azt vezetik leginkább az orránál fogva. Az avatarunk ugyanis nem nyugszik, észrevétlenül átformál, hiszen olyankor jutalmaz meg leginkább követőkkel, lájkokkal és figyelemmel, amikor éppen nem a legértékesebb tartalmat tettük közé, ezzel inspirálva a további hasonló igényű megjelenésekre. Persze ő nem ítél, nem tudja, hogy mit csinál (még), csak segíteni akar. Így hát vannak művészek, akik úgy döntenek, hogy nem vesznek részt ebben, mert nem szeretnének függővé válni a közösségi médiától, sem mint fogyasztó, sem mint tartalomgyártó, és minden pillanatban azt keresni, hogy mit tehetnének közzé legközelebb, vagy hol és mikor vehetnék fel és vághatnák meg a videót, amit mindenképp el kellene készíteniük ahhoz, hogy növekedjen a követőtáboruk.

Kevesen tudják tudatosan használni ezeket a platformokat, és inkább elnyeli őket, közben pedig elvesznek a gondolatok és az értékes idő, amit akár olvasásra vagy egy üdítő sétára is lehetett volna fordítani. Sokan pedig egyszerűen nem értenek az önmenedzseléshez, és ezt nyilvánvaló hátrányként említik a közösségi médiáról való kommunikáció során, ami egy jól körülhatárolható, komoly félelem. Viszont a legtöbb művésznek nem is fűlik a foga az önmenedzseléshez és nem is gondolják, hogy ez az ő feladatuk lenne, hanem inkább a produkcióké, a galériáké, a kiadóké vagy mondjuk a koncerttermeké. Az alkotás ugyanis időigényes feladat, bármilyen alkotói módszerről, attitűdről vagy műfajról beszéljünk is.

Egy alkotó sokszor a családjától, a szerelmétől vagy a gyerekeitől vonja meg az idejét és a figyelmét, ami pont elég lelkiismeretfurdalást okoz. Emellett hogyan fordítson időt még a posztolásra is? Mert vagy a család idejéből vagy az alkotói munkából kellene még többet kivennie. Ráadásul sok művész nem is tud kizárólag a művészetének élni, hiszen a megélhetését kockáztatná, ha egész nap „csak” festene, írna, próbálna, zongorán gyakorolna vagy fotózna, hanem kénytelen valamilyen jól vagy jobban fizető munkát vállalni. Pedig egyszerű a recept: légy népszerű, izgalmas és témába vágó tartalmakkal tartsd fenn az érdeklődést, vonzz be új követőket, reklámozd az alkotásodat, vállalj be termékreklámokat, jótékonykodj, állj ki egy fontos ügyért, és csak úgy ömleni fog a számládra a pénz és még művészként is elismert leszel.

Csakhogy azok a művészek, akik mindezt megvalósították, még ha szeretnék, sem tudnák abbahagyni a tartalomgyártást, ugyanis ez a fő bevételforrásuk, és elég egyetlen rossz lépés, már ki is zuhantak a fősodorból, és akkor összeomlik minden. Vagyis immár nem szabadok, kötött szabályrendszer szerint posztolnak, és nem hibázhatnak, viszont rengeteget keresnek. Legalábbis a nem posztoló, nem reklámozó pályatársaikhoz képest.

Van itt egy nem elhanyagolható és gyötrő kérdés a művészek social media-használatával kapcsolatban. Ugyanis az alkotó ember szellemi, lelki energiával is dolgozik, és megfoghatatlan, hogy a kreativitás, a tehetség és a teremtőerő honnan származik. Mind csodálattal tekintünk a művészeti alkotásokra, hiszen megmagyarázhatatlan emberi teljesítmények, amelyeket mindig is titok övezett.

Az alkotóművészek egy olyán forráshoz kapnak belépőt, ahová nem ismerjük az utat, de az biztos, hogy legtöbbször nem egy Insta-szűrős, napfényes, tiszta erdei ösvény vezet oda, hanem egy sűrű, sötét erdő, ahol nem látszik az ösvény vagy éppen nincs is. Az alkotók korábban ritkán beszéltek az alkotófolyamatról, hogy védjék azt a sérülékenységet és „legendás” érzékenységet, amiből dolgozni tudtak. Erre tett pontot a közösségi média. Legalábbis a legtöbb kortárs művész, aki használja a közösségi platformokat, óhatatlanul beszél az alkotófolyamatáról, kitárja magát, közszemlére teszi érzékenységét, hogy minél inkább egyedi és érdekes legyen.

De megnézhetjük azt is hol nyaral, hány gyereke van, mit eszik, hányszor fut egy héten, mit olvas, miből inspirálódik. Vagyis kiszolgáltatottabbá válik, mint valaha, nem védi meg senki és semmi, és a nehezen megszerzett hírneve is illékonyabb, mert a következő másodpercben jöhet egy celeb vagy influenszer, aki sokkal ügyesebben használja a socialt.

A korszellem mégis belesodor szinte mindenkit a használatába, aminek beláthatatlan következményei lehetnek a művészek, a kultúrafogyasztók és a művészeti alkotások megítélésének szempontjából, és abból a szempontból is, hogy egyáltalán miről szerezhetünk tudomást és miről nem. Mert simán lehet, hogy pont egy olyan képzőművészeti kiállítást nem dob fel a net, amit egyébként a szakma és a kritika is nagyra értékel, de mondjuk az algoritmus nem, mert egy olyan alkotónak a munkái vannak kiállítva, aki nem használja a közösségi médiát. Így többen megnéznek egy olyan kiállítást, amit többször feldob a Facebook, pedig művészileg kevésbé értékes. Tehát eleve irányítva van a figyelmünk, tulajdonképpen nem mi döntünk, és ezáltal lassanként az ízlésünk is észrevétlenül formálódik.

Hogy ki az igazi művész, manapság könnyű megválaszolni, egyszerű a szelekció – akit az algoritmus annak tart. És hogy az alkotómunka vagy a produktum szempontjából mennyire hasznos és értékes jelen lenni a közösségi médiában, mindenki maga dönti el. Vagy mégsem? Kérdezzük meg a ChatGPT-t. „Ez egy nagyon aktuális és összetett kérdés, különösen az alkotóművészek szempontjából. A közösségi médiában való jelenlét hasznos lehet, de nem minden esetben értékes művészi szempontból. A közösségi média a gyors fogyasztásra épül. Ez torzíthatja az alkotást: ami »működik« jó posztként, nem feltétlenül értékes műként. A közösségi médiában való jelenlét lehet stratégiailag hasznos az alkotó számára, különösen, ha saját közönséget szeretne építeni, megélhetést keres az alkotásaiból, vagy párbeszédet kíván folytatni. Ugyanakkor az értékteremtés szempontjából ez nem szükségszerű, és akár árthat is az elmélyült, autonóm művészi folyamatnak.

A közösségi média eszköz – nem művészi szükségszerűség, és nem is ellenség. A kulcs a tudatosság: ha egy művész érti, mire való, és hogyan illik az ő munkamódszeréhez vagy világához, akkor értéket teremthet vele. Ha viszont idegen tőle, nem kell belekényszeríteni.

Borítókép: illusztráció / Jakub Porzycki / NurPhoto / NurPhoto via AFP