Tóth Marcsi debütkötete, a Margó-díjas Erdő van idebenn erős kezdés. A női lélek kavargó világába kalauzol bennünket, ahol folyton jelen van a természet mint kötőerő, ez pedig nem hagy csüggedni, hanem folyton arrafelé lök, hogy told az életet mindig tovább és tovább.
Tóth Marcsi könyvére a Margó Irodalmi Fesztiválon figyeltem fel. Bár a szerző az évek során több szépirodalmi folyóiratban is publikált, előtte nem találkoztam az írásaival, igaz, nem nyálazom át minden hónapban az összes szépirodalmi folyóiratot. Így hát különösebb várakozások nélkül indultam neki a könyv olvasásának, és óriási meglepetésben volt részem, mert olyan kimunkált, ízes, kiforrott nyelvezetű szöveggel találkoztam, hogy eleinte alig tudtam visszafogni magam, hogy ne örömködjek minden pillanatban. Mert valahogy ezt adja a kötet – folyamatosan örülsz. És nem annak, ami történik, mert ilyen értelemben nincs minek (talán csak annak, hogy Kismara sokat olvas), hanem hogy ennyire jól sikerült, hogy ilyen szép lett. És hiába próbáltam hibát találni, hogy aztán jól megírhassam a kritikámat, nehéz dolgom volt. Azért ez ritka. Mégis akadtak dolgok, amik birizgálták arányérzékemet. Mindenesetre erős kezdés, ütős kötet.
Végig a kilencvenes években vagyunk, Egerben és környékén, melyek egyúttal az én gyerekkorom, fiatal felnőtt korom helyszínei és életérzései is. Ez nagyon megfogott, számomra mindenképpen plusz töltetet adott az olvasáshoz, de természetesen nem kell ahhoz egrinek lenni, hogy hatással legyen ránk a regény.
Ami valójában nem is regény, hanem egy novellaciklus, mégis lehet regényként olvasni, hiszen Mara és Kismara (anya és lánya) főszereplőkként működnek, szinte mindegyik szövegben szerepelnek. Ugyanakkor nem kapunk mély, részletes karakterábrázolásokat, mert a történeteknek rengeteg egyéb szereplője is van, akik ugyan szinte mind megjelennek már az első szövegben is, de végül csak villanásokból következtethetünk belsőbb lényükre, nincs idejük kibontakozni. Ráadásul a vége felé megjelenik pár újabb szereplő is. Ez volt az egyik zavaró tényező olvasás közben. Bőven megelégedtem volna az addig megismert karakterekkel, és szívesebben követtem volna továbbra is főszereplőink élettörténeteit. Csak a végén kezdtem el érezni, hogy ezekből a történetekből simán ki lehetne bontani egy regényt.
Mindnyájan átlagos emberek, olyanok, akikkel a hétköznapokban találkozunk. Olyan normálisak. De azért néha öngyilkosok akarnak lenni, kukákat dobálnak kirakatokba, meztelenre vetkőzve dühöngenek, és van, akinek a majdnem vízbe fulladás okoz orgazmust. Közben meg mintha mesevilágban lennénk, állandóan beszüremkedik a természet, a Bükk, a Szalajka-völgy. Hasonlataiban, leírásaiban is sokszor ehhez a környezethez tér vissza a szerző, megemelve a szereplők hétköznapjait, mintha azt mondaná, hogy nem csak ennyiből áll ám az élet, nézzétek csak!
Ahogy halad egy történet és megismerjük annak szereplőit, bármilyen könyvet is veszünk a kezünkbe, nagyjából belőhetjük, milyen események következhetnek be, és kizárhatjuk azokat, amelyek szinte biztosan nem történnek meg. Tóth Marcsi esetében nem ez történik, és ez volna a másik megjegyzésem: kilép a racionálisan megokolható események köréből, és olyan következményeket ír le, olyan érzelmi állapotokat tulajdonít a szereplőinek, amelyekre nem számítottunk (ez alapvetően jó is lehet), de amelyek gyakorlatilag semmivel sem indokolhatók (ez majdnem minden esetben megtörténik, és néha zavaró). Csak egyetlen példát említek. Mara segíteni hívja Tivadart a lakásába, aki a helyzetét kihasználva „udvarol”, még rá is csap Mara seggére, aki viszont pofon vágja, és azonnal elküldi. Kicsivel később észreveszi, hogy Tivadar nála felejtette a kulcsát, és utána viszi, de amikor odaér, látja, hogy a férfi éppen egy övszíjra próbálja felakasztani magát. Megtudjuk, hogy Tivadarnak meghalt a felesége, és hogy mennyire szenved ettől, mire Mara megenyhül, segíteni próbál, és mintha az öngyilkossági kísérlet utólag igazolná a korábban történteket, egészen összemelegednek. Ezek az események, érzelmi reakciók indokolatlannak tűnnek, még a szélsőséges lelkiállapotok ismeretében is.
Ezeket a kevésbé életszerű történéseket persze könnyű megbocsátani a választékos nyelvhasználat és az irigylésre méltó hasonlatok miatt. És ezzel el is jutottunk a harmadik megjegyzésig, ami néhol kissé csiklandozta az arányérzékemet.
mégis bennem maradt a kérdés, hogy mennyi hasonlat fér el úgy egy szövegben, hogy ne okozzanak csömört. Tóth Marcsi hasonlatai valóban érzékletesek, és olyan bravúrosan használja őket, hogy az csuda. Szinte bármelyiket idézhetném, mégis úgy döntöttem, szokásomtól eltérően bele sem kezdek, mert abból három cikk is kijönne. Ráadásul ezek a hasonlatok gyakran nem építik a szöveget, hanem egymás mellé rendelve ugyanolyan súlyúak maradnak. Az olvasó ízlésétől is függ, mennyit bír el ezekből, én mindenesetre nem gondolom, hogy egy szöveg ezektől lenne szépirodalmi. Az Erdő van idebenn sem ettől az.
Ez a látásmód számomra igencsak megkapó volt, annak ellenére is, hogy nincs történetív, csak töredékek vannak, kiragadott pillanatok, és máris vége, nincs tovább. Valahogy így is fog megmaradni a fejemben, gomolygó masszaként, „széthasonlatozott” szövegek formájában. Egy-egy kép vagy érzékletesen leírt esemény fog csak megragadni. Ha leteszem, elfelejtem, mint egy iskolában bemagolt szöveget. De amíg tart, hatásos és szép, és ez fontos.
Borítókép: Tóth Marcsi: Erdő van idebenn / forrás: lira.hu
Bejelentkezés