Mire jó a családállítás?

A gyerekem féléves volt, amikor elmentem családállításra. Megborultam, sokat sírtam. Egyrészt akkoriban fogtam föl, hogy egy gyerek örökre szól, másrészt valamiért azt hittem, hogy oké, csak túl kell lenni ezen a nehéz időszakon, aztán minden könnyebb lesz, sokkal több időm marad, és minden rendbe fog jönni. De rájöttem, hogy minden időszak nehéz, sosem lesz több időm, és sosem fogom tudni akkor és azt csinálni, amit akarok. Hozzáteszem, sosem csinálhattam azt, amit akarok, de akkoriban valahogy mindent a gyerekre fogtam. És volt még valami más is. Felfedeztem az életemben egy mintázatot. Mielőtt sikeres lehettem volna, vagy kiteljesedhettem volna valamiben, abbahagytam, vagy abba kellett hagynom. És ez újra és újra megtörtént velem.

Ekkor jutott eszembe a Hellinger-féle családállítás. Évek óta gondolkodtam rajta, minden könyvet elolvastam a témában, nemcsak Bert Hellinger könyveit, hanem esetleírásokat, beszámolókat is, és beszéltem olyanokkal, akik kipróbálták már ezt a módszert. Valami olyasmit akartam, ami tényleg segít, ráadásul korábban segítőként megtapasztaltam, hogy valóban működik. A családállítást szerintem először segítőként érdemes kipróbálni. Ebben az esetben még a fölöslegesen kidobott tízezreseinket sem kell siratnunk, ha úgy tapasztaljuk, hogy nem működik, mert két doboz cigaretta árából simán megvagyunk vele. Először kicsit szkeptikus voltam, mert hülyeségnek tűnt, hogy idegenek képviselik a családtagjaimat, álldigálnak ide-oda, idétlen oldó mondatokat mondanak, aztán engem is beállítanak a képbe, sírdogálok egy kicsit, utána meg mehetek a dolgomra, és persze nem történik velem semmi, mert az egész csak egy humbug. Ehhez képest valami olyasmit tapasztaltam, amit addig sohasem, és nem azért nem mentem évekig saját családot állítani, mert azt gondoltam, hogy nem működik, hanem pont azért, mert féltem, hogy működni fog, és meg fog változni tőle az életem. Ettől pedig, azt hiszem, mindenki fél egy kicsit.

A családállítások során többször kiválasztottak segítőként, hogy képviseljem a szerelmüket, az anyjukat, a testvérüket, vagy valamelyik régen meghalt rokonukat. Mivel színész vagyok, tartottam tőle, esetleg nem fogom-e azt érezni, hogy el kell játszanom a rám osztott szerepet. Nem értettem, hogyan lehet elkerülni ezt. Aztán amikor beálltam, minden ilyesfajta félelmem elpárolgott, ugyanis egyértelműen megszűntem színésznek lenni, és egyszer csak, valóban megmagyarázhatatlanul, olyan érzések és gondolatok haladtak át rajtam, amelyekről tudtam, hogy nem az enyémek. A mondataim, a gesztusaim, az érzéseim, a testi tüneteim sem voltak az enyémek. Ameddig az állítás tartott, nem önmagam voltam. Nem borult el az agyam: tudtam, ez nem én vagyok. Úgy éreztem, beszéltem, léptem és fordultam, hogy valaki más érzett, beszélt, lépett és fordult rajtam keresztül. Amikor visszaültem a helyemre, mindez megszűnt, nyoma sem maradt, még ha odabent szörnyűségeket tapasztaltam is. Sok „szerepben” voltam a körön belül, és mikor kiültem, láttam az állítók döbbent arcát, a zokogást, a csendes könnyezéseket, és még sok minden mást, ami egyértelműen hiteles volt. Ilyet csak ritkán, élete legélesebb pillanataiban tapasztal az ember, és az ilyenek után valami mindig meg is változik.

Hosszú évek teltek el, amíg a saját problémámmal mentem családállításra, mert úgy éreztem, a dolgok nem mehetnek így tovább. Bejelentkeztem hát az egyik legmegbízhatóbb pszichológushoz, aki klinikai gyerek-szakpszichológusként, pszichoterapeutaként, ericksoni hipnoterapeutaként és családállítóként ismert, könyvet is írt a témában, és egyértelműen a Hellinger-féle családállítást képviseli. Annak ellenére, hogy segítőként megtapasztaltam, a családállítás működik, a saját családállításomat illetően továbbra is szkeptikus maradtam. Ráadásul a gyerek mellől mentem el, amikor még nagyban az anyatejes táplálásnál tartottunk, ezért kértem is, hogy hadd kerüljek sorra délelőtt, és hogy kettő körül elmehessek. Sokan összegyűltünk a konyhában, mielőtt elkezdődött volna az állítás, kellemes volt a hangulat, de nem szerettem volna senkivel sem beszélgetni, mert attól féltem, hogy befolyásolnám az embereket a saját állításommal kapcsolatban. Persze ez hülyeség, mert az állítás akkor is működik, ha nem hiszel benne, ha szkeptikus vagy, vagy ha fogalmad sincs, hova kerültél, és kávézás közben elmeséled az egész életed, meg kikotyogod a kérdést, amivel idejöttél.

Ültem a körben, figyeltem a többiek állításait. Egyszer-kétszer megkértek, hogy képviseljek valakit, aztán, mivel szorított az idő, rávettem magam, hogy megcsináljuk végre az enyémet. Elmondtam a pszichológusnőnek, hogy miért jöttem, mi a mintázat, amit észrevettem, és nagyjából három mondat után kezdhettem is beállítani a családtagokat. Sokáig semmi sem történt. A pszichológus néha megkérdezte, hogy igaznak érzem-e a mondatokat, megkért, hogy álljak be a saját helyemre a képviselőm helyett, álltam itt, álltam ott, mondogattam a mondatokat, de semmi. Untuk már az egészet mindannyian, túl hosszúra nyúlt, a családállító hölgy is mintha ásított volna egyet, erre jól felkaptam a vizet, hogy hogy képzeli, kifizettem huszonötezer forintot, ő meg itt bénázik és ásítozik, borzalmas.

Aztán leültetett a földre, szembe velem pedig beültette az állítólagos ikertestvéremet, aki valószínűleg még méhen belül meghalt. Na mondom, bingó, pont erről írt könyvet ez a pszichológus csaj, hát mégiscsak ide lyukadtunk ki. Ránéztem a velem szemben ülő férfira, de nem éreztem semmit, mondtam neki a mondatokat, nem történt semmi. Gondoltam, ez ennyi volt, soha többé nem jövök ide, ez egy nulla, kamu, nincs értelme, annak ellenére, hogy tudtam, a dolog úgy is működik, ha állítás közben az ember az ellenkezőjét érzi. Belenyugodtam hát a megváltoztathatatlanba, és vártam, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek, meddig kell még itt csücsülnöm, mert most már hazamennék, felkötném magamra a gyereket, kisétálnánk a parkba a napsütésben, és innék egy jeges lattét, arra legalább érdemes költeni.

Ekkor a családállító felállította a csávót, és beültetett elém egy lányt, és az beütött, de nagyon. Hirtelen, csak úgy a semmiből megrendültem, és ez olyan erős volt, hogy akármennyire szerettem volna, nem tudtam türtőztetni magam, zokogni kezdtem, alig tudtam kimondani az oldó mondatokat. Azt éreztem, ha nem mondom ki, ha nem tudom átpréselni őket az összeszorult torkomon, akkor minden marad úgy, ahogy eddig, és azt semmiképpen sem szerettem volna. Aztán mondtam és mondtam, és sírtam, és amikor megkérdezték, hogy most mit érzek, azt válaszoltam, hogy iszonyatosan fáj a fejem, de valahogy úgy, ahogy még sosem. Az elvesztett ikertestvérem iránti szeretet szabadult fel bennem. Kiderült, hogy amikor boldog vagy sikeres lehettem volna, azért álltam meg mindig, mert azt éreztem, hogy nem lehetek boldog és sikeres, hiszen ő meghalt. Ez a túlélők bűntudata.

Persze akkor ezeket így nem fogalmaztam meg magamnak, csak később. Sokáig csak az élményt hordoztam magamban, a döbbenetet, a hihetetlenségét a dolognak. Mert hogy történhet ilyen? Hát így. És megváltozott minden, az anyukámmal való kapcsolatom, a sikerhez és a boldogsághoz való viszonyom. Nincs már bűntudatom, ha valami sikerül, és nemcsak engedem, hogy sikerüljön, hanem még örülni is merek neki. A változások egyértelműen a családállítás után következtek be, és nem pusztán attól, hogy felismertem és tudatosítottam a mintázatot, mert attól még, hogy képes vagyok tudatosítani valamit, még nem biztos, hogy képes vagyok változtatni rajta.

Tudom, hogy ez az egész hihetetlennek hangzik, és a legtöbben nem tudnak mit kezdeni vele. Esetleg ha tudományosan bizonyítják, akkor talán. Viszont nekem segített, és sok mindenki másnak is, mert ez bizony nem tenyérjóslás. A tudományos elfogadottságáról pedig annyit, hogy amíg a tudomány nem bizonyít valamit, addig hülyeségnek tartjuk, azokat pedig, akik kipróbálnak vagy működőképesnek éreznek egy új módszert, szánalmas idiótáknak, akiken jókat lehet nevetni. A jóga és a meditáció hatékonyságát is csak nemrég bizonyította a tudomány, pedig már évezredek óta léteznek, és gyógyítanak velük. Ezeket is sokan fölösleges időtöltésnek gondolták (és gondolják még ma is), de a konditerembe teljes mellbedobással, büszkén járnak, és turmixolják lelkesen a fehérjeporokat, pedig hát… Na de mindegy is, ez már egy következő cikk témája lehetne.

Borítókép: id. Konok Tamás műterme, Győr, 1950 | Fortepan