Magyarország Oscar-nevezett filmje, az Árva az első húsz percben teljesen elveszített. Egyszerűen untam. Pedig most nem is a tarkóját kellett néznem a főszereplőnek, ami egyébként a Saul fiánál tagadhatatlanul hatásos volt a foszlányos, beszűrődő hanghatásokkal együtt, de a Napszálltánál már csak ismétlésnek éreztem, és nem is működött igazán. Viszont az Árvában is visszatértek a suttogások, a külvilág történéseinek beszűrődő hangjai és a beszélgetésfoszlányok, amiket a főszereplő kisfiú, Andor csak mint alapzajt érzékel, konkrétumokat nem tud kiszűrni belőle.
Mindannyiunk tapasztalata, hogy életünk legnagyobb része sutyorgások közepette zajlik, főleg gyerekként, amikor folyton azt érezzük, hogy már megint titkolnak előlünk valamit, hogy ki akarnak hagyni mindenből és hogy sohasem lehetünk részesei annak a felnőtt világnak, ahová annyira tartozni szeretnénk. Csakhogy a filmben szereplő fiú elől valóban titkolnak valamit, és a történelmi kor, amiben cseperedik (‘56 után) is az elhallgatásokból, a suttogásokból, a „sosem bízhatunk meg senkiben”-szerű folyamatos félelemből és a biztonságérzet teljes hiányából épül fel. Ez a viselkedésmód a gyerekek szintjén is leképeződik, titkolóznak, külön utakon járnak, szövetkeznek, sutyorognak, ami egy kő- és homoktörmelék alá ásott pisztolyban manifesztálódik. És ha egy pisztoly előkerül, el is fog dördülni egyszer.
Az első húsz-harminc perc kálváriájához visszatérve, a film úgy kezdődik, hogy egy sötét lyukból nézünk kifelé. Ide bújik Andor, amikor kiürítik az árvaházat, és az anyja érte jön. Bevallom, egy kicsit megijedtem, hogy akkor most állandóan asztalterítő-szegélyeket, lábakat, csizmákat, kerekeket és saras utakat fogok nézni, hiszen ez gyerekszemszög, de szerencsére nem ez történt, a kisfiúból pillanatok alatt nagyfiú lett, és így feljebb került a kamera is.
Az unatkozós időintervallumhoz hozzátartozik még, hogy valahogy a jelenetek, a történetvezetés sem volt különösebben érdekfeszítő. Persze nem akciódús krimit vártam, értem én, hogy bele kellene merülnöm a film hangulatába, a történetbe, csakhogy végtelenül közhelyesnek éreztem minden képsort, az összes párbeszédet, az elöregített fiatal színésznő (Waskovics Andrea) játékát, és végig nem értettem a színészválasztást sem. És nem azért, mert a színésznő ne tudta volna eljátszani ezt az ellentmondásos, tulajdonképpen visszataszító teremtést, hanem mert egyszerűen a kora és az élettapasztalatai nem voltak elégségesek hozzá. Kimódoltak, túlságosan is ismerősek voltak a jelenetek, a szófordulatok, a játékmód. Aztán szerencsére megjelenik a film másik ellentmondásos figurája, a hentes – aki hentes úgy a javából. Termetes, kék szemű, püffedt, fehér bőrű, folyton izzad, agresszív és buta. Intenzív, hiteles játékával képes elfeledtetni az eddigieket, és megalapozni a továbbiakat. Az ő felbukkanásával ugyanis nagyot lódul a történet, és többnyire eltűnnek a közhelyek is.
Eleinte úgy tűnik, érthetetlen okokból, helyet követel magának a családban. A fiúhoz és az anyához szeretne költözni, és azt állítja, hogy ő Andor apja. Andor viszont úgy tudja, hogy az édesapja eltűnt a háborúban, őt várja vissza, őhozzá beszél, és ilyenkor Tisztelt Uramnak szólítja. Az édesanyja is azt mondja neki, hogy az apja eltűnt. Andor biztos benne, hogy nem lehet köze ehhez a durva férfihez, és minél agresszívebben követeli, hogy apaként tekintsenek rá, Andor egyre jobban sóvárog az elképzelt apa után. Tulajdonképpen imádkozik hozzá, mint Atyjához.
A külvilág eseményei is folyton beszüremkednek a történetbe, hiszen a rendező megint egy nemzeti tragédiát vizsgál: az ’56-os forradalom utáni megtorlások közepén vagyunk. Andort ezek az események gyerekként annyiban érintik, hogy egy lánybarátjának a bátyja ötvenhatos forradalmár, aki bujkálni kénytelen, mert ha megtalálják, agyonlövik. Hozzá járnak, vele beszélgetnek, és később az eldugott pisztolyt is neki adják oda, amit később Andor visszalop magának.
A további eseményekre csak a felnőttek elkapott beszélgetéseiből lehet következtetni, és nagyjából annyit is tudunk meg ezekből, mint egy gyerek. Ha nem ismernénk annyira jól a magyar történelem eseményeit, kevéssé értenénk, hogy mi történik odakint. Nemes Jeles László mindhárom nagyjátékfilmjében megjelenik az a technika, hogy történelmünk tragédiába torkolló eseményeit, hangaláfestésként, hangkulisszaként érzékeljük, miközben a főszereplővel megyünk, és gyakorlatilag belelátunk a fejébe, a gondolataiba. Ebben az esetben sem veszítjük el egy pillanatra sem Andort, és együtt élünk félelmeivel, elveszettségével, árvaságával. Annyira, hogy végül mi is árvákká válunk, mert mintha azt sugallná a film, hogy ebben a nemzetben valahogy mindenki árva.
Andor mindenestre akkor is az, ha az édesanyjával él együtt, és csodák csodájára az is kiderül, hogy az apja is él, csak nem visszajött, hanem megjött, vagyis inkább betört az életükbe. Mert Andor apja mégiscsak a hentes: a nyers, kulturálatlan, gyilkos indulatoktól fortyogó tahót, aki ellentéte mindannak, ami Andor képzeletében zajlik, amikor az apjára gondol. Ezt a szakadékot nem is tudja, de nem is akarja átugorni. Nem egy ilyen visszataszító apát, és nem egy ilyen renyhe, élveteg anyát képzelt magának.
És persze nem tudok közben nem arra gondolni, hogy nem egy ilyen hazát, nem egy ilyen elterpeszkedő, agresszív, abuzív, hatalmát minden lehetséges alkalommal a végletekig kihasználni képes „apát”, országot képzeltünk magunknak mi sem. Nem egy ilyen levert forradalmakkal, véghez nem vitt rendszerváltásokkal, besúgásokkal, árulásokkal, kifordított szavakkal terhes hazát. Andor mindenestre képtelen elfogadni a valóságot, nem tűri maga fölött ezt az ízléstelen, minden pillanatban fenyegető apát, aki még el is várja, hogy tiszteljék és szeressék, pusztán egy biológiai kapcsolódás miatt.
Ennek a fiúnak tehát sem apja, sem anyja nincs, árva, és ez nem egy választott pozíció, hanem kényszer. Árva, mert hiába él az anyjával, az képtelen szeretni őt, megölelni sem tudja, kedvesség és gyengédség fel sem merül kettejük kapcsolatában. Klára nem szereti Andort, mert nem szereti a hentest sem, csak eltűri mindkettőjüket, ha már nincs jobb. Akit szeretett, meghalt a háborúban. Így hát elfogadja urának a hentest, mert úgy érzi, csak így élheti túl. Mint ahogy a háború alatt is elfogadta szeretőjének, cserébe a bújtatásért, vagy ki tudja. A valódi szándékok és érzések homályosak, sosem lehet biztosan tudni, hogy ki, mit, miért csinált. Ez is a gyerekszemszöget erősíti, mert mi is mindig csak annyit tudunk, amennyit Andor tudhat, csakhogy az inkább valamilyen homályos masszához hasonlít.
A film előzetese:
De mit tehet egy fiú, ha fenyegetve érzi magát egy olyan országban, ahol mindig az erősebb győz, a gyengébbet pedig eltapossák? És mit tehet egy felnőtt? Ezek máig megválaszolatlan, de a mindennapjainkban is folyton kísértő kérdések. Andor története által megértjük, hogy tulajdonképpen mennyire tehetetlenek vagyunk az agresszorokkal szemben a családi életünkben, a társadalomban vagy akár egy autoriter vezető irányítása alatt. Andor eljut odáig, hogy egyetlen megoldásnak az apagyilkosságot látja, csakhogy akkor bűnözővé és egy ugyanolyan érzelemvezérelt dúvaddá válik, mint a biológiai apja. Mindenestre a film mintha azt sugallná, nincs menekvés. Ha maradsz, tűrnöd kell, ha szökni próbálsz, megölnek, és ha mégis sikerül, sohasem lesz hazád, sem apád, sem anyád.
Borítókép: Az Árva című film jelenete / fotó: Pioneer Pictures
Bejelentkezés