Szauer Lilla És miért, hogy az éjszaka című előadásának jelenete / fotó: Trafó House Facebook-oldal

Szauer Lilla És miért, hogy az éjszaka című előadása az emlékezés zsákutcáiba vezet bennünket, mert hiába játsszuk újra fejben az eseményeket, pörgetjük magunkban a mondatokat, mindig újabb mondatok merülnek fel, és mindig újabb és újabb gesztusokra, pillanatokra, érzésekre emlékezünk, és ilyen módon tulajdonképpen újraírjuk a múltat.

Az előadásban is megismétlődnek jelenetek,

újra és újra elhangzanak tételmondatok, amelyekre az ember nem igazán akar emlékezni, mert fájdalmasak, kétértelműek. Főleg, ha gyászmunkáról van szó.

Ráadásul, amikor emlékezünk, mindig a legélesebb szituációk jutnak eszünkbe, amelyekben érzelmileg a legtöltöttebbek voltunk. Ezek égnek be, ezek mesélődnek tovább, mindig más motívumokra fókuszálva, attól függően, éppen milyen állapotban vagyunk. Csakhogy itt nem egyértelmű, hogy kinek a fejében zajlik a történet. Persze egyáltalán nem biztos, hogy fontos ez, mert egymás fejéből ki-be járkálnak a szereplők, olykor szeretnének érteni vagy érezni valamit, de ez rendre kudarcba fullad. Nem tudnak kapcsolódni egymáshoz, csak pillanatokra, és olyankor is inkább csak a szükség hajtja őket, nem pedig a szerelem vagy a szeretet. Bolyonganak, nem találják a helyüket, és ezen az sem változtat, ha valaki meghal.

A kapcsolatrendszer, a kialakult kötődések, a múltbéli sérelmek ugyanazok maradnak. A halott továbbra is ugyanúgy részese az életüknek, mint addig. Tulajdonképpen mindegy is, hogy Seymour (Zsótér Sándor) valóban meghalt-e vagy sem, mert ha halottnak hiszik, onnan már úgysincs visszaút. Az egyik történetváltozatban Seymour megkéri Hanst (Téri Gáspár), mondja azt a feleségének, Emilynek (Pál Emőke), hogy meghalt, majd csábítsa el őt. Kegyetlen ötlet, főleg a kislányuk, Shelley (Szaplonczay Mária) helyzetéből nézve, hiszen az ő érzéseivel és hogylétével senki sem foglalkozik. Mégis az ő szemszöge a legérdekesebb, mert úgy tűnik, ez a darab rendezőjének és írójának, Szauer Lillának a szemszöge is. A kislány felőrlődik a felnőttek játszmájában, és amúgy is inkább az apja lánya, hiszen Seymour szerette volna inkább, az anyja meg sem akarta szülni őt. Shelley tulajdonképpen ugyanúgy érzi magát, mint az apja, aki egy ponton elmeséli, hogy őt olyan szülők fogadták örökbe, akiknek meghalt a vér szerinti gyerekük, és végig azt érezte, valaki más helyett van a világon, hogy létezik egy nála sokkal jobb példány, akihez mindig hasonlítják. Mintha ezek az érzések öröklődnének.

Ilyenformán bontakozik ki a borzalom, amiről az elején Seymour beszél, hogy egymás szemét eltakarva nem vesszük észre, a borzalom bennünk van, és még az sem segít rajtunk, ha társra találunk. Ezt bizonyítja később az egész előadás, gyertyafényes, fekete bársonnyal leterített, ravatalozónak, ágynak, miegymásnak tekinthető központi díszletelemével, és a mozaikosra törött tükörcserepekkel, amelyek néha rakoncátlanul fityegnek a színészek ruháin, mintha ők maguk is darabjaikra hullanának vagy szétfoszlanának lassan. A hangulatfestés tökéletes, és kicsit a zakopanei Teatr Witkacy-ban látottakra emlékeztetett – ott is hasonló díszlet, zene és jelmezes színészek várták a nézőket, akik boldogan adták át magukat az érzékeny, meghitt befogadói attitűdnek. Ez itt is megtörtént, csak aztán valahogy ki is kerültünk a hatása alól.

Az előadás előzetes videója:


Bár a megfejtésem korábban az volt, hogy a karakterek nem tudnak kapcsolódni egymáshoz,

valójában a színészek között sem alakult ki valódi kapcsolódás. Zsótér Sándor túlságosan is az intellektusánál fogva ragadta meg a figurát,

így nehéz elképzelni, hogy a nő miért hozzá ment feleségül és miért nem Hanshoz, aki vagány pózokba vágva magát mégiscsak férfiasabbnak tűnik nála. Seymour mindenki felett áll, és a saját sorsába sem tud belepusztulni, pedig erre predesztinálná őt a történet. Hansról ugyanakkor nem lehet eldönteni, tetszik-e neki egyáltalán Emily. Ő hozza Seymour halálhírét, amit két változatban is eljátszanak a színészek, de Téri Gáspár szinte ugyanúgy viselkedik mindkét változatban. A mondatokat meglepő helyeken tördeli szét, és néha ugyan találóak és ironikusak a megállapításai, máskor egyáltalán nem azok. Előfordul, hogy szinte csak végszavakat ad, de a jelenléte mégis erős. Emily pedig ugyanúgy viszonyul mindenkihez, a hangszíne is alig változik valamit, amikor a lányával vagy a férjével beszél, és végig egyféle állapotban marad. Gesztusai nem egy gyötrődő, érzelmes nőre emlékeztetnek, hanem inkább egy frusztrált kislányéra. Pedig az őt játszó Pál Emőke érzékeny, finom és részletgazdag alakításokra képes, de ez itt nem érvényesül.

A legerősebb Szaplonczay Mária játéka, aki végig intenzíven van jelen a színpadon, minden esemény, mondat, szó, gesztus átfut rajta, jó nézni az érzelmek és gondolatok áralmását az arcán. Emilynek nem szabadott volna megszületnie, és szándékosan-e vagy sem, de ezzel az érzettel ő adja az előadás magját. Egy bizonytalan, szeretettelen kapcsolatba született bele ugyanis, ahol az anya másba volt szerelmes, és végül az apjában és az anyjában terpeszkedő borzalmakat is megörökölte. Bele is betegszik, kezeltetni kell, gyógyszereket szed. Az sem véletlen, hogy mintegy az anyja vágyait beteljesítve, a végén elcsattan egy csók Hans és Shelley között, és az előadás végéig egymást átkarolva fekszenek a „ravatalágyon”. Később odabújik hozzájuk Seymour is, de ő is inkább Hans fejéhez dörgölődzik, Emily meg csak ül, és nézi őket.

Aztán szinte koromsötétben hallgatunk végig egy Tom Waits-számot, aminek egy ideig figyeltem a szövegét, aztán feladtam. Ez a feladás értette meg velem, hogy

itt nem érdemes érteni és értelmezni, itt érezni kellene, csakhogy nem éreztem semmit. Nem történt meg bennem a katarzis, ami vélhetően rendezői szándék lett volna.

Talán azért, mert túlságosan direkt módon akarta az előadás, hogy vonódjak be érzelmileg, hogy sokkolódjak le, döbbenjek meg, merüljek alá, és nem voltak könnyedebb, oldó jelenetek, pillanatok, amikor észrevétlenül, elgondolkodva, de belezuhanhattam volna ebbe az örvénybe.

A mérhetetlen akarás és intenzív figyelem, ahogy a rendező, Szauer Lilla ült a széksorok mögött, szinte a széksorok fölé magasodva, erős benyomást tett rám. A nézőtér körbevette a játékteret, én pedig pont szemben ültem vele, így folyamatosan láttam az arcát. A rendező jegyzetfüzettel és tollal a kezében maga is szereplőjévé vált a saját darabjának, és nem lehetett nem nézni őt. Erről a gesztusról sem tudtam eldönteni, hogy szándékos-e. Néha intenzívebben volt jelen, mint a színészei. Olyan volt, mint egy görög tragédiában a főisten, aki arra a pillanatra vár, amikor deus ex machina-szerűen a leghatásosabb megjelennie és odacsapnia. Argosz, amiből az árgus szó származik, a görög mitológia százszemű óriása mindenre odafigyelt. Elgondolkodtató volt ez a fajta jelenlét, mert ugyan tudunk olyan rendezőkről, akik szintén árgus szemekkel figyelik az előadásaikat, de ők többnyire elbújnak, nem pedig egy fehér fal előtt ülve, szinte reflektorfényben jegyzetelnek.

Néha a színészek is kiültek közénk – nemcsak játszani, hanem civilben várakozni is. Az éppen mellettem lévő bársonyszékben helyet foglaló Zsótér Sándor többször hümmögött vagy nevetett a bent lévők játékára reagálva. Ők vajon ilyenkor is a történet szereplői, vagy ugyanúgy csak nézik a műsort, mint én? Ha ez a közönség és a szereplők között lévő határvonalak szándékos megbontása lenne, akkor jó ötletnek gondolnám, de ennek tudatosságában sem vagyok biztos. Egy egyértelműen koncepciózus, a nézőre érzelmileg hatni akaró, grandiózusnak szánt előadásban ezeknek eldönthető kérdéseknek kellene lenniük. Egyébként kizökkenek, és hiába a rendező kérlelhetetlen figyelme, a színészek lelkiismeretes játéka, Shelley taknyos sírása, hiába a csipkék és bársonyok, a figyelmem szétesik, és azon morfondírozok, hogy vajon a velem szemben ülő Upor László mit gondol az előadásról és mit sugdoshat a felesége fülébe.

 

 

Borítókép: Szauer Lilla És miért, hogy az éjszaka című előadásának jelenete / fotó: Trafó House Facebook-oldal