Az iráni külpolitika mattot kapott a dél-amerikai hídfőállás összeomlása után

A történelem ritkán kopogtat – általában rátöri az ajtót a gyanútlanokra. 2026 januárjának első napjaiban pontosan ez történt, amikor a világsajtó vezető híre az amerikai erők caracasi művelete és Nicolás Maduro elfogása lett. Bár a dráma színhelye a Karib-tenger partján fekszik, a lökéshullámok talán sehol nem okoztak akkora riadalmat – és nem jártak akkora stratégiai veszteséggel –, mint a tizenkétezer kilométerre fekvő Teheránban. Az iráni vezetés számára ugyanis a venezuelai chavista rezsim bukása nem egyszerűen egy szövetséges elvesztése a sakktáblán. Ez a sakktábla felborulása. Az esemény az elmúlt negyedszázad legmerészebb külpolitikai kísérletének végét jelenti: azt a pillanatot, amikor a gondosan építgetett „stratégiai mélység” egyetlen éjszaka alatt semmivé foszlott.

Hogy megértsük a Teheránban most uralkodó bénultságot, vissza kell nyúlnunk a kapcsolatok gyökeréig.

Irán számára Venezuela volt az a kapu, amelyen keresztül kitörhetett a regionális elszigeteltségből. A teheráni stratégák évtizedekig ringatták magukat abban az illúzióban, hogy az úgynevezett „ellenállás tengelyét” képesek kinyújtani egészen az Egyesült Államok „hátsó udvaráig”. Venezuela volt a logisztikai bázis, a pénzmosoda és a politikai hangosbeszélő egyben. Amikor Maszúd Peszeskján elnök a közelmúltban még „igaz barátnak” nevezte a caracasi vezetést, nem udvariaskodott: a túlélésük zálogaként tekintettek egymásra. Ez a kapu most rácsapódott az iráni ujjakra.

A presztízsveszteségnél is húsbavágóbb azonban a gazdasági csőd, ami ezzel a fordulattal jár. Hiába próbálja a teheráni kommunikáció – és például Majidreza Hariri, az Irán–Kína Kereskedelmi Kamara feje – nyugtatni a kedélyeket azzal, hogy a pénzt már „kimenekítették”, a számok makacs dolgok. Az elmúlt húsz évben Irán dollármilliárdokat öntött a venezuelai feneketlen kútba. Emlékezzünk csak a 2007-es, nagy csinnadrattával beharangozott Venirauto autógyárra, ami sosem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a fantomlakóparkokra, vagy a legutóbbi, 2022-es kétségbeesett kísérletre az El Palito finomító felélesztésére. Ezek a projektek most mind a senki földjére kerültek.

A helyzetet tragikomikussá teszi a jogi realitás. Venezuela államadóssága valahol 150 és 170 milliárd dollár között mozog, a hitelezők sora pedig a Wall Street-i befektetési alapoktól a Citgo-ügy károsultjaiig terjed. Egy új, Washington által támogatott demokratikus kormányzat számára politikai öngyilkosság lenne kifizetni a terrorizmust támogató államként szankcionált Iránt, miközben nyugati cégek állnak sorba amerikai bírósági ítéletekkel a kezükben. Irán ebben a sorban nemhogy hátra kerül: gyakorlatilag megszűnik létező hitelezőnek lenni. A technológia, a szakemberek munkája, a befektetett tőke – mindez egyetlen tollvonással vált behajthatatlan követeléssé.

Ám van valami, ami miatt a Forradalmi Gárda tábornokai most valószínűleg rosszabbul alszanak, mint a jegybankárok: ez pedig a titkosszolgálati „fekete doboz” kinyílása. Venezuela évtizedekig a tökéletes „safe haven”, a biztonságos menedék volt az iráni ügynökök és a Hezbollah-műveletekben közreműködők számára. A színfalak mögött zajló együttműködésről csak sejtéseink voltak, de a rezsimváltással a SEBIN (a venezuelai titkosszolgálat) archívumai és a bevándorlási hivatal adatbázisai az új hatóságok – és rajtuk keresztül az amerikai hírszerzés – kezére kerülnek.

Ez felér egy rémálommal. Gondoljunk bele: éveken át osztogattak venezuelai útleveleket közel-keleti ügynököknek, akik így szabadon mozoghattak a világban. Működtek a pénzmosóhálózatok, zajlott az iráni drónok (Mohajer, Sahed) összeszerelése a dzsungel mélyén. Ha ezek az akták megnyílnak, az nemcsak a dél-amerikai hálózat végét jelenti. Ez globális lelepleződéshez vezethet, „alvó” ügynökök bukhatnak le, és évtizedes fedőcégek dőlhetnek be. Irán árnyékháborús képességei olyan sebet kaphatnak, amelyből évekig nem gyógyulnak fel.

Nem csoda, hogy

Azt látják, hogy egy gazdaságilag megroppant, elszigetelt rendszer milyen gyorsan képes összeomlani külső nyomásra. Ezért kapcsolt a propaganda gépezete is csúcsfokozatra: a pénteki imák szónokai és a parlamenti héják most kétségbeesetten próbálják összemosni a venezuelai ellenzéket saját belső ellenségeikkel. Azt sulykolják, hogy ami Caracasban történik, az nem népfelkelés, hanem „idegen megszállás”, és hogy María Corina Machado valójában ugyanabból a kottából játszik, mint az iráni ellenzék. Ez az üzenet azonban már nem a világnak, hanem a saját, egyre elégedetlenebb lakosságuknak szól: „látjátok, a nyugati demokrácia csak káoszt hoz”.

Miközben Abbász Aragcsi külügyminiszter a nemzetközi jogra hivatkozva tiltakozik, szavai visszhangtalanul halnak el. A „többpólusú világrend” iráni álma Latin-Amerikában szertefoszlott. A perzsa állam visszaszorult a saját régiójába, magányosabban, mint valaha, és kénytelen szembenézni a ténnyel: a dollármilliárdok és az ideológiai testvériség nem volt elég ahhoz, hogy megmentsenek egy bukásra ítélt rendszert a geopolitika viharában. Caracas eleste után Teheránban a levegő nemcsak ritkább lett, de sokkal forróbb is.

A szerző nemzetközi üzletfejlesztési tanácsadó és a közel-keleti régió szakértője.

Borítókép: Aziz Nasirzadeh iráni védelmi miniszter és Nicolás Maduro venezuelai elnök találkozója Caracasban, 2024. november 21-én / fotó: MARCELO GARCIA / Venezuelan Presidency / AFP