Nyilván egy jó ideig megy még a valóban indokolt ugrálás az arcomon, hiszen bizonyos szemszögből én is vesztettem ezen a választáson. Aztán majd idővel, ha esetleg megint látszom, együtt tapasztaljuk meg, hogy tényleg eljött-e az európai értelemben vett szólászabadság. De, ami fontos: a magyar nép döntött, elsöprő többséggel, és senki sem vitathatja el ennek létjogosultságát.
Nem erre a döntésre számítottam, tévedtem, de ez történt, igen.
Attól pedig mindenképp megtartóztatom magam, hogy elkezdjek előre azon triumfálni, hogy tiszás barátaim hányféleképp fognak csalódni különféle, sokszor ellentétes várakozásaikban. Igen,
De ezzel ne én akarjam szembesíteni a közeget, én, aki nagyképűen azt jövendöltem, hogy fél év múlva el fog tűnni – ehelyett ő kétharmaddal nyert, és nekem kell most hátrébb lépnem. Mindegy, hogy ezt akkor mondtam, mikor még váltig állította a Partizánban, hogy nem lesz politikus és nem indul választáson, („viccnek is rossz”). Ezt a fölöslegesen indulatos és visszájára fordult posztomat akkor is cipelem már örökké.
Ha viszont van súlyos igazságtalansága annak a közegnek, ahol ez a cikk is köröz majd, az az, hogy hiába mondtam el az elmúlt hetekben-hónapokban-években, hogy mennyi bajom van a Fidesz kormányzásával, annak soha nem lehetett olyan visszhangja, mint amikor arról beszéltem, mi a bajom Magyar Péterrel – hisz ez utóbbit a fideszesek kampányörömmel, a tiszás nyilvánosságban pedig pusztító dühvel osztották. De ettől még mindeme kormánykritikákat komolyan gondoltam, egy részüket (mindjárt beszélek erről) pedig önmagában a kormányváltás ténye meg is fogja oldani. A tiszásokkal együtt fogom ezeket az eredményeket üdvözölni, ahelyett, hogy zsémbes-toxikus anyósként jövendölgessem, kinek és miért lesz „úgyis mindjárt nagyon rossz”.
Azt persze viccesnek tartanám (és a friss Magyar-nyilatkozatok alapján nem is kizárt), ha végül ugyanaz lenne eljövendő kormányzásával a magamfajta plebejus liberális gondja, mint volt Orbánéval. De nézzük inkább akkor, mi történt itt szerintem és mi lehet belőle!
Volt ennek a 2010 óta tartó meccsnek a parlamenti ellenzék részéről egy kifejezetten önsorsrontó velejárója. Az, hogy per „ellenzék” hívták és hívatták magukat. Tizennégy éven át bugyogott össze-vissza a különböző komponensekből soha egybe nem álló ellenzékleves, míg végül a közönség, a nép ki nem borította az egész kondért. A parlamenti patkóban kellően impotens belenyugvással elpöszörgött a legtöbb ellenzéki képviselő (tisztelet a kivételeknek Komjáthi Imrétől Toroczkai Lászlóig), de az emberek nem ellenzéki szavazók akartak lenni. Senki nem éri be azzal, hogy négy vesztes választás után a képviseletét ötödjére is csak egy romló minőségű és fogyatkozó erejű alibigalerire bízhatja, ellenzékben. A közéleti megfogalmazásokban hamar el is vált a Tisza és az „ellenzék”, sokszor még óellenzékezni sem kellett utóbbiakat. Mindenki értette, hogy azokról van szó, akiknek munkája, itt-ott kimért feladata, hogy őket győzze le Orbán Viktor. Innen nézve teljesen érthető, hogy kapva kaptak az emberek azon, hogy ne ellenzékiek (vesztesek, legyőzöttek, lényegtelenek), hanem tiszások legyenek.
A kormány ajánlata pedig, mint azt Schiffer András is állandóan az orruk alá dörgölte, minden eddiginél rosszabb volt. Hagyjuk is a külső körülményeket;
Hisz akkor is szinte kormányváltás lett volna, ha marad a Fidesz! Tudni lehetett, hogy ekkor is minimum Pintér Sándor, Nagy Márton, Lázár János, Navracsics Tibor, Nagy István és Hankó Balázs távozik a tárcáik éléről. Végzetes önleleplezéssé vált, hogy Orbán Viktor úgy kérte a szavazatainkat, hogy tulajdonképpen bevallotta: alapvető dolgokat csinál rosszul, de kapjon csak egy picike többséget, és kijavít mindent. Legott! A „legalább kormányozni tudnak” gulyáskommunizmusa nem működik, ha a kondérból a hús felét kilopták és pirosarany helyett Technokolt nyomott bele a pityókás Lőrinc nagybácsi. Hiába fogadkozunk, hogy a következőt jól csináljuk.
Csak röviden menjünk bele, mert fontos, de szétírt dolgok ezek. Nagy Márton gazdasági miniszterként képtelen volt eltalálni a számokat, szerethetetlen volt a nyilvános perszónája, nagyon sokat ártott a kormány megítélésének is. Kapitány István ajánlatát tartalmi alapon lehet és kell is bírálni, de teljesen nyilvánvaló, hogy a szakértő és a laikus közeg is százszor inkább választaná őt, hinne neki, mint a most távozó miniszternek. Más a helyzet a kormány korábban legerősebb pillérével, Pintér Sándorral. Tárcájára addig pakolták az oda nem illő terheket, oktatással, egészségüggyel, míg bele nem reccsent, méghozzá stratégiai ponton. Soha korábban a rendőrminiszter regnálása alatt elő nem fordulhatott volna az a sorozatos rendőrkibeszélés, ami a kampány utolsó heteit jellemezte. De már a Mi Hazánk-féle Bűnvadászok sikere is azt mutatta, hogy a 2010 előtti időket idéző billenés van úgy a közbiztonságérzetben, mint a rendőségi működésben. És tényleg nem sorolok mindent elő, de például a mai napig nem kaptunk választ arra sem, mi tette volna alkalmassá Lázár Jánost a vasút fölvirágoztatására, vagy miként lehetett „belenyugodni” abba, hogy miután Szijjártó Péter nem tudta hazahozni az uniós pénzeket, párhuzamosan Navracsics Tibor, majd Bóka János is megkapta ugyanezt a feladatot – és így már egyszerre három miniszter nem tudta hazahozni az uniós pénzeket.
Szintén közhelyes igazság, fontos, de nem cirkalmazom, hogy
Lehet kampányt csinálni az öregek kedvére, de nem úgy, hogy ezzel provokálod-mozgósítod magad ellen a fiatalokat. Felmegy a miniszerelnök a színpadra, és hirtelen megelevenedik Gálvölgyi János figurája, Simon bá’, a tömbbizalmi a Csinibabából? Elzavarja borbélyhoz a huligánokat? Ez soha nem hoz, csakis visz.
***
Az eddigieket egybehúzva pedig tegyük ide a szerintem legfontosabbat is: tényleg
Hogy na, mégis számít a szava. Hogy na, nem kellett sokadjára is elkushadnia. Bármilyen kormányzás is jöjjék utána. A választáshoz közeledve egyre inkább éreztem, hogy míg a Tisza győzelmét hatalmas ünneplés fogadná, addig az Orbán-kormány maradását kevesek cinikus mosolya, esetleg, khm, győzelmi tánca kísérné a Bálnában – ámde országos elhalkulással. Sírós öröm, felszabadult népünnepély csak a kormányváltás esetére volt valószínű. Egy „végre már”. Vagy kérdezhetném úgy is: miként aránylott egymáshoz a tiszás aktivisták lelkesedése, sokszor tényleg ijesztő fanatizmusa, és a fideszes válasz, a „Harcosok klubja”? Hol, hogyan és hányan „harcoltak” utóbbiak? Mivel volt több aztán a DPK, mint egy sokadik riadt Facebook-csoport ugyanazoknak?
Beszéljünk egy kicsit arról is, milyen folyamat alakította és gondozta ezt a tiszás meggyőződést és várakozást. Igen, a rossz kormányzás is. Igen, a folyamatos hatalomtechnikai mókolás a választási rendszerrel és forráselosztással, ami miatt mindig nullának, pontosabban szólva irreleváns „egyharmadnak” kellett érezze magát az ország általában is alig kisebb (de például 2014-ben érdemben nagyobb) része.
De az is van, leegyszerűsítő állítás jön, hogy
A kampány végére világos lett, hogy ebben a körben közel száz százalék a Tisza-jelenlét. A közösségi média lett „a” média, ahol agyonkattintották a büszkén harsogó tiszás tartalmakat; emellett roppant alacsony hatásfokkal agyonhirdették (míg lehetett) a fideszes propagandát, és harmadikként leszakadva, maximum cincogással ért fel minden, fentieknél bonyolultabb vélemény. Igen, leggyakrabban az én videóm vagy cikkem is csak eddig jutott.
Kicsit úgy érdemes előbbi kettőt elképzelni, ahogy a két ex-jugoszláv állam, Horvátország és Szerbia fest egymás mellett a térképen. Megvan? Le, le, végestelen-végig horvát a tengerpart; abszurd sarlóforma zárja el a szerbeket a nagy víztől. Ehhez viszonyítsd, hogy persze, utóbbiak egyébként nagyobb területen és többen élnek. Ámde szegényebben, EU-n kívül és tengertelenül. Nyilvánvalóan sokkal több matéria volt a fideszes sajtóban, de egyértelműen rosszabb hatásfokkal működtetve, és pont a döntőnek bizonyuló területet szinte teljesen odahagyva a másiknak. Nem megbántva a szerb turizmust az aránypár folytatásával: míg az egyik oldalon ott volt tényleg az összes influenszer; edzők, szakácsok, modellek, popsztárok, humoristák, mind Tiszát kiáltva, addig a Fidesz a legrosszabb vőfély-hagyományokat követő Pócs Jánost kínálta, meg szegény sajtkukac Hankó Balázst. Vagy épp Tóth Gabit, aki egyébként az egyik első kísérleti nyula volt a kereskedelmi tévék tehetségkutatós-darálós sztárcsinálásának, még naiv vidéki kamaszlányként, hogy mára a lélektelen bulvár próbálja elkiszeltündésíteni – holott ő például tényleg tud énekelni, míg többen a produkciójukat a tiszássággal-fideszességgel szorozták fel. Ja, igen, ez is egy remény, hogy a kormányváltás után a jogvédők az új regnáló hatalommal, tehát a Tiszával szemben lépnek fel, és végre védelmet kap az is, akit eddig „NER-es ribanc” felkiáltással nem volt menő vagy politikai agendába illő képviselni.
Tehát:
Mára aktualitását vesztett és visszakövethetetlen talány, hogyan volt képes Magyar Péter Facebook-profilja indulásakor amerikai celebeket, elnököket és színészeket meghaladó elérésekre és interakciók kiváltására (és ugyanígy nem tudjuk, honnan-kitől jöttek az első milliárdok a szervezetéhez), de bármi is lökte be, a pálya mára valós. Az online közeg megette a fizikai valóságot.
Az egyik legnagyobb tévedésem (több ilyen is volt, de ez a döntő) pont arról szólt, hogy amolyan mérgezett kivételként tekintettem magamra és a hasonló munkát végzőkre, akik úgymond folyamatosan a közösségi médiát bújjuk, és azt hittem, teljesen alaptalanul, hogy létezik odakint egy olyan IRL többség, amelynek nem ez az élete. A fordítottja az igaz: nálam még sokkal „bekötöttebb” online a magyar társadalom, pláne a most politikailag aktivizálódott, döntően tiszás rész. Nefelejcs kolléga szokott erről értőn és baljóslatúan szakmázni, de tényleg az történt, hogy
Erre pedig az egyik bizonyítékom a Fidesz választási kudarcának talán legsúlyosabb epizódja, az egyéni mandátumok tömeges elvesztése. Nem megbántva a tiszás győzteseket, de a tavaly ősszel, rohamtempóban kiválasztott, majd azonnal el is dugott, presszkukacra korlátozott egyéni indulókat szerintem elsősorban logó alapján választották meg. Így semmit nem számított, amit korábban a Fidesz helyi jelenlétéről, személyes eléréseiről tudtunk. Nem láttam, ez is fontos tévedésem, hogy mára a fideszes polgámester / választókerületi elnök és a szavazó közé fizikailag beékelődött az utóbbi okostelefonja. A legeldugottabb szegregátumokban is hasító, filléres mobilnettel. Ebből a telefonból a kedvenc sztárjai győzködték, hogy áradjon. Bemérve GPS-szel, fogva az applikációval, folyamatosan bombázva üzenetekkel. Közösségi élményt adtak neki. Hiába jött végül az obligát krumplival a fideszes samesz – emberünk a baksist eltette, majd szkrollozott tovább.
Értetlenül szoktam szemlélni Budapest belvárosában azokat a jellemzően ázsiai turistákat, akik valamely videóchat-alkalmazásba bámulva tipegnek tova a pompás történelmi épületek, látványosságok között. A képernyőn telibe a távoli nagynéni, a turista pedig semmit nem lát a környezetéből, hisz virtuálisan épp amott van, sokezer kilométerre. Na, ebben a kampányban valami ilyesmi érkezett a legkisebb településekre és a korábban legpasszívabb szavazói csoportokhoz is. Kaptak egy faltól-falig Tisza-élményt, és a végén evidens volt, hogy oda is voksolnak.
***
Mi lesz most?
Magyarország válságban van, és ebben nem egyszerűen osztja a szintén kínlódó európai államok sorsát, de helyzete az elmaradt reformok és az elhibázott gazdaságpolitika, valamint a tűrhetetlen mértékű, tényleg aranyvécés korrupció miatt érdemben rosszabb is a többieknél. Fogalmam sincs, hogy a Tisza-kormány azonnal le akarja-e rántani a ragtapaszt, azaz most, az egekig érő népszerűség és eufória alá tolja-e be az első fájdalmas megszorításokat, vagy abban bízik, hogy a mielőbb érkező EU-pénzek (bár Brüsszel a lengyel példából tanulva nem biztos, hogy „hozomra” mintaszerű jogállammá nyilvánít minket) és a gazdaságpolitikai irányváltás képes lesz tompítani a fájdalmat.
az új, enyhén szólva csalamádé frakcióval, és mindezt végrehajtania a zsírúj minisztereknek.
Árstartot meg rezsibökkentést.
Lesz nyilván bosszú is, de a minapi kormánybuktatás elkerülhetetlenségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy akad majd olyan fideszes elszámoltatott, akire a fideszesek is azt mondják, hogy megérdemelte. Nehezíti a helyzetet ugyanakkor, hogy a NER, bármilyen erőtlennek is tűnik a választási eredményből, mégiscsak sűrű, bő másfél évtizedes, más megközelítésben egyenesen Simicska első számlakönyvével egyidős hálóval szőtte be a magyar gazdaságot. Így például hiába veszik el Mészáros Lőrinctől a pinkódokat, ott a stratégiai dilemma, hogy a mindent felülíró kétharmaddal beültessenek-e a helyére egy tiszás oligarchát, vagy valamiképp földarabolják a vállalatbirodalmát, esetleg egyben eladják valami multinak – és bármely megoldás közben hogyan működik zökkenőmentesen tízezrek munkahelye, a magyar gazdaság monopol-masztodonja.
Ezer nehézség nyílik, és hirtelen minden olyan kérdésre felelős választ kell adni, amit eddig el lehetett ütni azzal, hogy „erre már a kollégáinak válaszoltam”. Konkrétan mi lesz az orosz olajjal és gázzal? Ukrajnával? Migrációval? Konkrétan mi a tartalma az újdonatúj EU-pártiságnak? Konkrétan mi lesz az akkugyárakkal? Értsük jól: nem azt prognosztizálom, hogy itt szükségszerűen csak rossz vagy népszerűtlen kormányzati válaszok születhetnek, hanem hogy immár nem elég egy frappáns vagy kibúvó válaszadás, de szükséges sok, országos kihatású döntés is. Ahogy fentebb ígértem, nem akarok előre ebben tapicskolni, pláne, hogy vannak olyan ügyek, ahol önmagában a kormányváltás ténye előrelépést hoz.
Magyarország számára Európa a legfontosabb. Ebben is rosszul mértem fel az arányokat:
– és ez utóbbiakat Magyar is megígérte megtartani (lássuk meg, miként). Kína meg kábé a szennyező akkugyár szinonimája lett. Ergo hiába lehetett legitim állítás, hogy Orbán Viktor a világ három leghatalmasabb vezetőjével is „jóban van”, ha a vonatkozó pettinget tényleg nem volt jó nézni, valódi és közvetlen haszon pedig vagy nem is volt, vagy nem realizálódott a közvéleményben. Európát akart a magyar. Úgy érdemes talán ezt formulázni (magyarázom utólag magamnak is), hogy mit választanál e két opció közül?
1. Gyűlölnek a kisvárosban, ahol élsz, nem szolgálnak ki az étteremben, nem viszik el a szemetedet, a gyereked nem veszik fel a vágyott iskolába stb., ámde három távolabbi nagyvárosba is szívesen elutazol, mert az egyikben van egy jól tejelő bukméker irodád, a másikban egy szeretőd, a harmadikban meg hétvégenként hajnalig bulizol a korrupt polgármesterrel.
2. Köztiszteletben álló piaci zöldséges vagy a kisvárosban, ahol élsz. Nem a leggazdagabb, nem a legmenőbb, csak simán oké. Hm?
Szerintem a vonatkozó magyar igények zöme a második opcióra irányult régóta.
És immár nem is fog. Elege lett a sok 26:1 helyzetből. Ne tévedjünk: igen, abban mára összeurópai kreditet szerzett Orbán Viktor, hogy a menekültválságot ahhoz hasonlóan kellett volna kezelni, ahogy a 2015-ös Magyarország akkor még egyedül tette (személyes kiegészítés, akkor is elmondtam: lehetett volna sokkal emberségesebben akár az adott szigor mellett is). De nem lehet en bloc „Brüsszel” ellen megindulni, kvázi mindenben. Legalábbis a magyar közönség nem ezt akarta. Na, és most, a kormányváltással ez például azonnal jobb lesz.
Szintén automatikus és azonnali eredmény a forint árfolyamának javulása és a befektetői bizalom megugrása. Illékony, tegyük hozzá, mert még mindenki egyszerre lát bele mindent a leendő Kapitány-minisztériumba, a valóság pedig ennél szigorúbb lesz, de akkor is: ezt önmagában a kormányváltás ténye már elhozta. Van benne naturális piaci elem, és valljuk be, az is, hogy aki eddig azért tett, hogy a magyar gazdaságnak, így közvetve az Orbán-kormánynak rossz legyen, az tán most másfelé rángatja a piacot.
Egyértelmű és szinte azonnali javulást várok az általam sokat kritizált közéleti sajtó működésében is. Írom ezt úgy, hogy annak a felületnek a jövőjét se látom még, ahol ez a cikk megjelenik. De
Mostantól nem lehet arra se pályázati pénzt, se makróadományt, se „egyszázalékot” kérni, hogy a mi hírportálunk vagy YouTube-csatornánk fogja megbuktatni a Fideszt. Hisz ez pipa. Kifejezetten érdekes várni, hogy az átmenetet megörökítő cikkek, videók után merre indulnak el olyan huszonéves-koraharmincas újságírók, akik korukból adódóan még sose csináltak mást, mint fujjorbánt.
De a másik oldal is izgalmas: a Simicska-média dezertálása után a Fidesz-nyilvánosság sokáig csak matatott a maradékban, és pont az elmúlt 3-4 évben tűntek fel olyan krónikásai, véleményvezérei, akik képességeik és ambíciójuk alapján „egyébként” újságírók lennének, csak a bütykölés ezt felülírta. A bukás nyilvánvalóan kiránt alóluk közpénzt (ahol volt), infrastruktúrát, hozzáféréseket, ugyanakkor a kötelező mandátumot is, hogy „jaj, de jól csinálja ezeket a videókat Pócs János”. Az új cikkeik, videóik kétségkívül sokkal jobbak lesznek, mint az elmúlt egy-két év kampányorientált termése. Nem tudom, hogy eközben lesz-e fűtés a szerkesztőségben, ahol írják-forgatják, és lesz-e hirdetés a honlapon vagy a csatornán, ahol megjelenik, és ha nem, akkor kik tartanak ki (a legértékesebbek, szerintem).
Ezen a nyáron pedig még nyilván akad mocskosfideszezés is a fesztiválokon, immár ünneplő jellegű. De lássuk be, elég hülyén fest az a „lázadás”, hogy egy ellenzéki középpártot rugdosol. Annak meg végre vége, de jó, hogy vége, hogy humort, zenét, színházat, filmet azzal áruljon bárki, hogy vegyél rám jegyet, mert ezzel váltjuk le az Orbánt.
Röviden a többi azonnali jóról: bár nem számítok érdemi LMBTQ-jogreparációra (sajnos), de már az fontos eredmény, hogy olyan kormány alakul, amelyik nem mossa össze a homoszexualitást a pedofíliával. Itt már az „abbahagyás” is vívmány, de talán legalább szimbolikus döntésként a fóliázást is eltörlik. Ja, és tutira lesz Pride. Pesten és Pécsen is. Nincs miért és nem is tudja aztán a Tisza-kormány a Fidesztől megszokott fővárosellenes attakot folytatni, hisz a budapestiek zöme is tiszás, az ő szavazói. Hopp, két kitekintő alkérdés ide: 1. Vajon megpróbálják-e a lendületet és kétharmadot arra fölhasználni, hogy Karácsony Gergelyt is időnek előtte lecseréljék? Hát a többi önkormányzati vezetőt, fideszest és óellenzékit egyaránt? 2. Mire jut a Fidesz, hol próbál túlélni-visszaerősödni? Hisz a tiszás kétharmad területi eloszlása széttörte a dichotómiát, hogy oké, a főváros a „szivárványos libsiké”, de a mesebeli bajszos-pörgekalapos falusiak a „mi kutyánk kölykét”, Viktort választják. Nem.
Jó lesz továbbá, sőt, személyes örömmel, néha kárörömmel fogom nézni, hogy újra bal lesz a bal, zöld a zöld, tán még liberális is a liberális, bár utóbbit illetően csalódtam a legtöbbet. Egykori politikai otthonom önfeledt orrbefogásai jó ideje elszomorítanak, de talán végre nem most lesz itt az ideje a nem most van itt az idejének. Akárhogy is: mától a balosok a kormányváltás veszélyeztetése nélkül követelhetik a többkulcsos adót meg a gonosz tőkések csesztetését, a zöldek megindulhatnak Paks II. (és I., helló!) ellen, meg csinálhatnak minden izét, amit egyébként szoktak, csak most egy ideje nem szoktak. Betiltani valami szennyezőt. Meg a húst. Annyiban tényleg rendszerváltó a fíling, hogy bár a győztes ajánlat szándékoltan nem tartalmazott érdemi ideológiát, de utólag mégiscsak elő tudnak ugrani a sokszínű gondolatok. Magukra vessenek, hogy ebből semmi nincs a Tisza medrében, parlamenti frakciójában, hanem mind idekünn a parton.
***
Végül muszáj idetennem a magam ügyét is. Ami egy dupla vereség. Egyfelől az, amiről ez a cikk is idáig szólt – nyilvánvalóan nem láttam előre, hogy ez lesz a választás végeredménye. Ilyenkor az embernek fontos önvizsgálatot tartania. Egyébként se lehetne ez csak belső ügy, de minekutána a választás utáni napokban minden tiszás felület közzétette, hogy höhö, nem találnak a közösségi médiában, pláne ide kell biggyesztenem ezt is.
A helyzet az, hogy a jelen visszavonulásomat jóval korábban, még a választás hetét megelőző kedden, az ÖT-ben, tehát vagy 12 nappal korábban bejelentettem. Ebből aztán külön cikk is született. Utóbbit a korrektebb helyeken meg is hivatkozták, az inkorrekt helyek meg inkább elkezdték osztani a magánprofilomat, amin nulla politikai tartalom volt eleve, hogy na, ott még lehet gyalázni, így azt is fölfüggesztettem. Ismétlem: a döntés és a nyilvános bejelentés bőven a választás előtt történt, a hivatalos oldal levétele is korábban.
Miért? Mert azt már ekkor megértettem, hogy jó időre el kell lépnem ettől a közegtől. A választástól függetlenül, már előtte megnyerhetetlen volt számomra a meccs a közösségi médiában. Teljesen más tartalom, más vélemény, más politikai ízlés és irány fut jól ezeken felületeken. Olyasmik, melyeket, valljuk be, javarészt nem tudok, de igazából nem is szeretnék legyártani. Már a választás előtt tudomásul vettem, hogy ha a Tisza esetleg veszítene is terepen, a fizikai mozgósításban (és igen, tévesen én ezzel kalkuláltam), eközben az „internetet” akkor is elvitte. Egyelőre megoldatlan dilemmám, hogyan és mivégre kéne ebbe nekem majd Vágási Feriként újra beszállnom. Most nem megy és épp nem is szeretem. Boxzsáknak? Nem.
Az elmúlt hónapokat ezért azzal töltöttem, hogy sokat tanultam arról, amivel régóta és szívesen foglalkozom egyébként is: borokról, ételekről, vendéglátásról. Márciusra még a barista vizsgám is meglett (jaj, de pompás előre tudni, hogy az esetleg e címmel megjelenő szemlét sem látom majd, Facebook híján). Úgyhogy el az üzenőfalról, el az arctalan trolloktól és az algoritmus hajszolásától, én hús-vér embereknek akarok jót, ezért egy időre most képernyő helyett a pult mögött szeretnék lenni. Fölszabadító, hogy nem jön értesítés kommentekről-lájkokról, és nem kell tudnom, mi történt és azt hogyan tolmácsoljam.
A legfontosabb: ha nem döntöttem volna úgy és nem jelentettem volna be már a választás előtt, hogy hátrébb lépek, most akkor is ez lenne a dolgom. Nem nyilvánosan akarom elvégezni azt az intellektuális és mentális munkát, ami annak megértéséről szól, hogy az elmúlt két évben miért nem szólalt meg bennem a vészcsengő, amikor Magyar Péterrel kapcsolatban sokkal inkább a (vélt) személyiségjegyeiről való véleményemet osztottam meg az olvasókkal-nézőkkel, és kevesebb tényszerű következtetést. Semmire nem mentség és egyáltalán nem a nyilvánosságra tartozik, csak épp enélkül elmesélhetetlen: teljesen más okokból, de eleve életem legnehezebb, legtragikusabb évei ezek.
Másfelől pedig az nekem nem megy, hogy penitencia és szilencium nélkül, rögtön újra kérjem a nyilvánosság figyelmét, pláne bizalmát. Mindennek ára van. A magam ügye tehát most úgy fest, hogy jó ideig nem fognak velem találkozni a sajtóban, nem megyek vissza a közösségi médiába sem, kizárólag olyan dolgokkal foglalkozom, amihez, mondom, hús-vér emberek kellenek. Meg mostanra föl is gyűlt rengeteg elolvasandó könyv, megfőzendő recept, és be nem váltott baráti invitálás is.
Onnan is tudom, hogy ez a jó döntés, hogy már leírva is megkönnyebbültem.
Borítókép: Magyar Péter beszédet mond a Tisza párt eredményváró rendezvényén az országgyűlési választásokat követően a Batthyány téren 2026. április 12-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés