Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke a képviselőjelöltek társaságában a párt eredményváró rendezvényén az országgyűlési választásokat követően a budapesti Batthyány téren 2026. április 12-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert

Csúcsra jár a túlhatalomgyár – avagy ez még nem a rendszerváltás. Csak a rendszeren belüli váltás. Mi a különbség? A késő éjszakába nyúló kampánytudósításokat némiképp kipihenve, lentebb örömest kifejtem.

Vasárnap éjszaka ugyanazt csináltam, mint a 2022-es és 2024-es választás éjszakáján. Híreket írtam, az utca emberét kérdeztem falvaktól a nagyvárosig, eredményvárókra mentem (vagy legalábbis próbáltam oda bejutni), és rejtőzködő politikusokat üldöztem. Emiatt, ha akartam, se tudtam volna a végeredménynek örvendezni vagy azon búslakodni. Nem mintha ehhez annyira meg kellett volna erőltetnem magam. Habituálisan a kívülálló szenvtelen profizmusával nézem a világot. Pedig választópolgárként ez számomra Waterloo. Egyik kívánságom sem teljesült. A párt, amelyre szavaztam, nem jutott a parlamentbe, sőt: megalázó vereséget szenvedett. Illetve megvalósult, amiről tartottam: a lakosság túlhatalmat cserélt túlhatalomra.

Mégsem vagyok kétségbeesve. Mi több, egész jól értem, miért alakult így. Ez az előnye a különutas, különc, kisebbségi létnek. Hogy jobban ismered a többséget, mint azok téged. Én például kipróbáltam a most létrejövő politikai többség étlapját, belekóstoltam a kínálatukba, mielőtt más fogás mellett döntöttem. Szóval ismerem az ajánlatukat, és tudom, miért szavaztam másra. A politikusi tehetséget és sikert el kell ismerni. Elismertem Gyurcsány Ferencnél, Orbán Viktornál és Magyar Péternél is. Attól függetlenül, hogy nem rájuk szavaztam. Egyikükkel sem akarok versenyezni: az én képességem vagy adottságom nem politikusi. Inkább abban vagyok jó, hogy amikor az emberek zöme az ügyeletes politikai megváltónak tapsol, ellen tudok állni a közhangulat nyomásának. Ezt tettem 2010-ben is, amikor az aktív szavazók többsége a „Csak a Fideszre” esküdött, ahogy ma a „Csak a Tiszát” zúgták azok, akiknek egy része korábban Orbán, egy másik része pedig Gyurcsány rajongója volt.

Hamar rájöttem: nem vagyok alkalmas politikusnak. A politikusok iránt érzett szeretet vagy gyűlölet helyett jobb szeretem őket természetes közegükben megfigyelni. Amit a vasárnap estén leginkább éreztem, az nem csalódás, de nem is a reménykedés (bár persze ezek is jelen voltak), hanem a kíváncsiság. Hogy mi történt itt valójában. Persze, tudjuk, mit történt: ugyanaz, mint 2010-ben.

Az emberek olyan mértékben lettek elégedetlenek a hatalmon lévőkkel, hogy az a fennálló törvények alapján elérte az alkotmányozó többséget.

Hogy a NER-ből miért lett elege a társadalomnak, arról rengeteget írtak, és én is kifejtettem nemegyszer, mi a problémám az Orbán-rezsimmel. Nem ismételném magam. A lényeg ugyanis nem csak ez.

Sokan most azt írják: rendszerváltás történt.

Ez azonban (még) nem rendszerváltás, hanem rendszeren belüli váltás.

Megvilágítom egy-két példával. Rendszerváltás alapvetően kétféle lehet: forradalmi, államcsínyes és békés. Elsőre példa az 1989. december 22-i romániai fordulat: a fellázadt lakosság, majd a bukásra álló diktátorral szembeforduló hadsereg és titkosszolgálat megdöntötte a pártállami rezsimet. Magyarországon ugyanez zajlott le békésen: az állampárt és az ellenzék tárgyalásos úton megállapodott a rendszer felszámolásáról. Vagyis a rendszer ellenzéke, ellenzői, illetve a rendszer velük tárgyalni kezdő és/vagy hozzájuk átálló politikusai közösen bontották le a korábbit, és az ezután rendezett választás már az új rend alapján zajlott.

Itt viszont semmi ilyen nem történt. A mostani ellenzék ugyanannyit tett, mint a korábbi: a rendszer szabályai alapján elindult a választáson, és nyert. Ez egy teljesen rendszerkonform aktus volt, amit jelentős részben korábban – belpolitikai fordulásukat megelőzően – eleve a rendszerhez tartozó, a rendszer által fizetett emberek hajtottak végre.

Annyi történt, hogy míg eddig a választási szisztéma a kormánypárt javára, ezúttal az ellenzék javára torzított.

De attól ez ugyanolyan torz végeredmény, mint a korábbiak. Ezért is írja a 444 a következőket: „A választási rendszer aránytalansága miatt viszonylag könnyű kétharmadot elérni, ebben a rendszerben eddig minden egyes választás kétharmadot hozott valakinek, és most is így történik. Még Orbán is elismerte, hogy a parlamenti képviselők aránya nem tükrözte azt, hogy a választók milyen arányban támogatták őket.” Valóban: ahogy 2010-ben (egy arányosabb rendszerben) a Fidesz még nehezebben szerzett kétharmadot, mint az utána jövő három ciklusban, úgy a Tiszának sem lett volna kétharmada egy jóval kiegyensúlyozottabb rendszerben.

Ezért mondom, hogy még nem rendszerváltás, hanem rendszeren belüli váltás – illetve választás – történt. A hatalomgyár továbbra is csúcsra jár, annyi a különbség, hogy immáron nem a Fidesznek, hanem a Tiszának termel. De ez ugyanúgy egy fejnehéz, aránytalan, igazságtalan rendszer, ahol a mindenkori kormány felül-, a mindenkori ellenzék pedig alulreprezentált a valós támogatottságához képest. Tehát

az ellenzék és szavazói momentán egy olyan torz rendszer haszonélvezői, melyet (amikor épp az áldozatai voltak) sokat és joggal bíráltak.

Győrnek a régi ellenzék egy része és civil szervezetek támogatásával 2024-ben megválasztott polgármestere a választás éjszakáján helytállóan állapította meg: az emberek arról döntöttek, „akarnak-e még ebben a rendszerben élni”. Eldöntötték, hogy nem akarnak. Akkor viszont mit kell tenni? Meg kell változtatni a rendszert. Olyanná tenni, hogy ne lehessen aránytalanul több hatalomra szert tenni – hisz ebből fakad az a tűrhetetlen minőségű és mennyiségű korrupció, visszaélés, ami ellen szavaztak. A feladat tehát a győri városvezető szerint az lenne, hogy a politika „helyre tudja tenni a fékek és ellensúlyok rendszerét, és olyan alkotmányos rendszert hoz létre mind a választójog, mind a média, mind számos más területen, amelyek aztán biztosítják azt, hogy ez a túlhatalom nem jöhet létre újra”.

Bizonyos szempontból ironikus, hogy

a NER-elit rémálma valósult meg azzal, hogy az általa teremtett túlhatalmat, amit eddig ő használt mások rovására, most ellene használhatják.

Mondhatjuk, hogy megérdemlik, hogy magukra vessenek, de a helyreállítani kívánt jogállam pont nem így működik. Attól, hogy a bűnöző összevert valakit, a rendőr őt nem verheti össze. A túlhatalom haszonélvezőinek elszámoltatása nem történhet a túlhatalom eszközeivel. Ha pedig születik egy arányos választási törvény, az sem léphet hatályba csak a ciklus legvégén. Vonatkoznia kell már az időközi választásokra, és ha mielőbb vissza akarjuk állítani a politikai váltógazdálkodást, és nem akarunk Kétharmadország maradni, akkor már a ciklus közepén tartani kell egy arányosabb országos választást. Amelyen kétharmadot az eddiginél jóval nehezebb szerezni.

De a választás előtt még számos egyéb dolog van. Például helyreállítani a független intézményeket, mint ténylegesen önálló vagy autonóm hatalmi ágat. A NER által a legfőbb ügyészség, a médiahatóság, a számvevőszék, a bírósági hivatal és más intézmények élére kinevezett rezsimhű pártkatonákért nem fogok könnyet hullajtani, csöppet sem fognak nekem hiányozni, sőt. Na de kit jelöljenek a helyükre? Olyat, aki független! – mondja a Tisza-szavazó. Hát persze, csakhogy az ördög a részletekben bujkál. Félek, hogy a kritikátlan Magyar Péter-hívőkkel nem feltétlenül értünk egyet abban, ki a független.

Szerintem ugyanis nem az a független (pontosabban: az sem független), aki nem a Fidesz, hanem a Tisza javára elfogult. Nem az a független, aki nekünk rokonszenves, aki nekünk tetsző dolgokat mond. És nem is az, aki velünk rokonszenvezik. Hanem az (mondjuk ügyészként), aki ellenünk, a kinevezői ellen is habozás nélkül vádat emel. Én például nem gondolom, hogy az a rendőr- vagy katonatiszt, titkosszolga, ügyész vagy bíró lenne független, akit az előző rendszer nevezett ki, aztán, miután valamilyen okból távozott (kilépett vagy kirúgták), hirtelen az ellenzéki nyilvánosság által kritikátlanul elfogadott (a kormánypártiak által meg persze kritikátlanul elutasított) nyilatkozatokat tesz. Ő már akkor sem látszik függetlennek, ha az akar lenni.

Nem hiszem, hogy az előző időszakban (akár jogosan) sértetté vált embereket kéne most független intézményekhez kinevezgetni. Ha az illető jogtalanul szorult ki állásából, valamint igaza volt, akkor nyerje meg a munkaügyi perét, kapjon kártérítést, aztán dolgozzon, mint sikeres ügyvéd, magánnyomozó, biztonságpolitikai szakértő. De ne ő vizsgálódjon azok ügyeiben, akik miatt távozott. Én a bíróság, a rendőrség, az ügyészség, de bármilyen hatóság élére színtelen, szagtalan, semleges embereket akarok. Akit nem rúgott ki az egyik párt, és nem dicsőített a másik. Akiről nem is tudom, kit utál és kit szeret. Ugye, hogy nem olyan egyszerű ez a rendszerváltás? Hát, bonyolultabb, mint a rendszeren belüli váltás.

Az intézmények nagyon fontosak. De engem rövidtávon a médiahatóság új elnökének személyénél jobban érdekel, hogy újságíróként végezhessem a munkámat. Az is némiképp abszurd volt, ahogyan az előválasztás, majd a kampány alatt a Tisza hozzáállt a nyilvánossághoz. De arra (bár újságíróként nem tudom elfogadni) még van haszonelvű indok: nem akarták, hogy a frissiben toborozott jelölt valami hülyeséget vagy kiforgathatót mondjon, ezzel rontva pártja nyerési esélyét. Na de a fényes diadal után miért nem lehet szóba állni az újságíróval? A Tisza győri eredményvárójára ugyanis a győzelem bejelentése után sem engedtek be, nemhogy feleltek volna a kérdéseimre.

Vagy ezentúl a Tiszánál is az lesz, mint a Fidesznél? Hogy az a független, aki nekünk tetsző kérdéseket tesz fel, és kínos, kellemetlen témákat még véletlenül sem érint? Akkor viszont hol van itt a rendszerváltás?

 

 

Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke a képviselőjelöltek társaságában a párt eredményváró rendezvényén az országgyűlési választásokat követően a budapesti Batthyány téren 2026. április 12-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert