Vasárnap sokan sírtak. Volt, aki bánatában, volt, aki örömében. Én nem.
Azokért a bűnökért, mulasztásokért, ostobaságokért és aljasságokért, amelyekről 16 éven át írtam és beszéltem. Morálisan, politikailag, de az ordítóan aránytalan választási rendszerrel még alkotmányosan is ők maguk ásták azt a gödröt, amelybe másfél évtizeden át dobálták ellenfeleiket, s most végül belezuhantak ők is.
Hosszú évek óta vártam azt az Orbán-beszédet, amelyet vasárnap este hallhattunk a vereségről és a hatalomból való távozásról – és amely egyébként 2010 óta talán a legjobb volt. Ezt még követnie kéne más beszédeknek is a felelősségről és a szembenézésről. Azok engem már kevésbé érdekelnek, de annak a csaknem 2,4 millió embernek, aki most is a Fideszre szavazott, és akinek – óriásit tévedve vagy óriásit hazudva – az utolsó utáni percig azt állították, hogy győzni fognak, ez azért járna. Meg persze azoknak is, akik most vagy bármikor máskor nem őket támogatták, és hazaárulónak, idegenszívűnek, Brüsszel, a migránsok vagy épp Ukrajna szolgáinak, és a franc se emlékszik már rá, mi mindennek lettek elhordva. Az lenne a legfontosabb beszéd – de annak a legkisebb a valószínűsége, hogy elhangzik majd.
Szóval nincs mit siratni azokon, akik mennek. De nem kellett törölgetnem az örömkönnyeimet sem azokat látva, akik jönnek. A nemzet 2010-ben feltétélen bizalommal, biankó csekket kiállítva bízta jövőjét a Fideszre. Felemelő volt látni, ahogyan Magyarország végre visszavette a sorsát a saját kezébe.
De valójában mindegy, mit gondolok erről.
Jó pár helyen leírtam, elmondtam, milyen kételyeim voltak annak kapcsán, amit a Tisza ígért, és mit hiányoltam a vállalásaik közül. Most nem teszem. Mert mostantól az én kételyeim lényegtelenek. Ahogyan a Tisza ígéretei és vállalásai is. Mostantól az olvasó, a néző felé felesleges információ, hogy én bízom-e Magyar Péterben. Ahogyan az is, hogy ő mit mond jövőbeli terveiről. Egyetlen dolog számít: hogy mit fog tenni.
Én egyedül ezt fogom nézni, ezt fogom helyeselni, vitatni vagy számonkérni. Van, amit hamar, mert hamar kell lépni, vagy mert a jövőre nézve is helyénvalónak vagy veszélyesnek látom, amit az új hatalom tesz. Van, amit később, mert az ország előtt álló irgalmatlan súlyú kihívások megoldását nem lehet rapid módon számonkérni.
És előre is sajnálattal közlöm:
– hacsak nem idétlen konteók vagy rágalmak segítségével. Pedig amúgy olyan nagyon nem is bonyolult a megfejtés: a te oldaladon állok. Az olvasóén, az állampolgárén, a magyarén, az emberén. Akkor is, ha szerinted hülye vagy gazember vagyok. Szíved joga, hogy annak láss. Nem azért állok az oldaladon, mert kedvelsz vagy mert kedvellek. Tiszta önzésből teszem. Azért, mert én is olvasó, én is állampolgár, én is magyar és én is ember vagyok. Legalábbis, ha hinni lehet Kádár Jánosnak, akinek velős gondolata szerint „az újságíró is ember – bizonyos mértékig”.
Borítókép: Választások Magyarországon 2026-ban, emberek a szavazófülkében / fotó: Marek Antoni Iwańczuk / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés