Gyomember

Költő vagyok. Vagyis író. Huszonhat könyvem jelent meg eddig, de ez nem jelent semmit. Az erkélyemre behajlik egy faág, szépen sárguló levelekkel. Reggel nyolc óra van. Hideg. Még a rendszerváltás előtt, a második könyvem árából vettem ezt a lakást. Iszom a kávém, közben arra gondolok, hogy nem is olyan régen egyes költők a tévében azt nyilatkozták, hogy ha megkérdezik tőlük, mivel foglalkoznak, inkább azt mondják, hogy írók. Mert azt jobban érti a magyar, vagyis szebben sárgul a néplélek attól, hogy író. Többet jelent. A költő az olyan gyanús, szerintük. A költő nem lesz kedvesen, a magyar polgár erkélyére szépen sárguló levelekkel belógó faág, aminek örülni is lehet ősszel. Inkább olyan bántó, mérges tüskékkel büszkélkedő növény. Vagy gyom. Gyomember. Ebben van potenciál, valami képregénysorozat emblematikus figurája lehetne: a költő, aki az egzisztenciális szorongás miatt valahogy gyommá változik, és válogatás nélkül elkezdi ölni azokat az embereket, akik nem olvasnak, se verset, se semmit. Meg az olyanokat, akik egynél többször elsütik azt a poént, hogy „höhö, költő, pénzköltő”. Meg hogy: „Írogatsz még?” – Írogatok, ja, anyád nekrológját – mondaná a szuperhős, és elővenné metaforikusan nukleáris fegyverét. A kulturálatlan tömegek pedig hadsereggé állnának össze, majd összecsapnának a Gyomemberrel.

Kávé után meglocsolom a virágot (vagyis lespriccelem vitaminos vízzel), aminek nem tudom a nevét. A könyvespolc mögött, a fal egyik repedéséből nőtt ki valahogy, azóta gondozom. Olyan elesetten szép. Öttől tízezer forintig kapok egy versért. Néha még huszonötöt is. Áldott hónapokban megjelenhetnek három lapban, esetleg honlapon – vagy fordítva. Ha éppen nincs más, ennyi a bevételem. Szégyellem a második kávét. Ha sikerül egy ösztöndíjat elcsípnem, három kávét is iszom délelőtt. Tejszínhabbal olyankor. Az irodalmi lapoknak is alig van, a szerkesztők sokszor ingyen dolgoznak. Így kell néznem a honoráriumomat, ebből az intellektuális pózból.

Ezzel a tudattal kell kisétálnom az erdőbe, nyári eső után gombát szedni. Vannak helyeim, ahol rengeteg van. Mondjuk a gombákat nem ismerem, de Gyula szomszéd, a nyugdíjas kutyás rendőr kiválogatja nekem a rosszakat, mikor hazajövök. A felét odaadom neki. A pöfeteget felismerem, de azért átnézetem vele, hátha az olvasásellenesek tudják, hová járok, és mérget fecskendeznek bele. Rántva valami fenomenális.

Az íráson kívül nem értek semmihez, soha nem is érdekelt más, ebben vagyok a legjobb, csak az olvasók nagy többségének túl bonyolultak a verseim. Túl enigmatikusak, sírják a kritikusok. A költészetért meg kell küzdenie az olvasóknak – mondtam valahol, és elhúzták a szájukat. Ez már más világ. A profi ma megnézi, mire van igény, ne legyek már ennyire szentimentális. Ha felelős állampolgár lennék, keresnék valami rendes foglalkozást. A „rendes” itt az egyéniség teljes feladását jelenti, vágtam vissza. És egy normális társadalomban az adófizetők eltartanák az írókat, irodalmárokat, nem is merülne fel, hogy nem.

Na, ez az – ültek arrébb ennél a pontnál a Kegyelet nevű sörözőben. Azt hiszem, ültetek egy bokrot a lakásommal szembeni erdős részen ezeknek a gondolatoknak. Az egyetlen barátom szokta mondogatni, ha nagy ritkán találkozunk, hogy kellene egy tényleg erős írószakszervezet. És akkor lehetne az íróknak például ingyen országbérlet, és hasonló kedvezmények. Ha már, hogy a rendes foglalkozást szajkózók fogalmi készletével éljek, rendes fizetésük nincs. És ingyenes könyvtárlátogatás, atomkedvezményes orvosi ellátás, étteremlátogatási kuponok – ilyenek. Egyszer ennél a mondatnál majdnem kisiklott a villamos. Sikító emberek ugráltak le róla, a megálló előtt nem sokkal, nem lett nagyobb baj. Állítólag van Magyar Írószakszervezet, de az amolyan fantomcég, nem tudja senki, mikor mit csinálnak, ha egyáltalán. Veszek pár virágot a lakásba, megjött hozzá a kedvem. A törődés miatt. Olyanokat, amiket nem kell sokszor öntözni. Egy fiatal angol költővel beszélgettem a múltkor, náluk teljesen máshogy mennek a dolgok: kevesebb író-költő publikál, de már a kezdők is kapnak annyi pénzt az első kötetért, hogy a másodikig megélnek belőle, és így tovább.

Nálunk ez teljesen elképzelhetetlen. Középköltő vagyok, négyszázezret kapok egy verseskötetért, dolgozom vele mondjuk négy évig, vagy ötig. Egy gyári munkás kiröhögne, egy nővérke, takarítónő és utcai zenész kiröhögne. Az egész ország ki is röhög, és el is küld a francba. Még jó, hogy nem vernek meg. Nem is bokrot, inkább gyorsan növekvő fákat ültetek, amikkel elbarikádozom magam. Esetleg rendes fákat, csak keverek valami mágikus koktélt, hogy gyorsan növekedjenek. Nagyon gyors erdőt akarok. És írni tovább.