Amikor a kivénhedt csetnikből „haladó européer vezetővé” átvedlett Tomislav Nikolić a 2012-es elnökválasztáson legyőzte a demokrata párti Boris Tadićot, többen azt remélték, új távlatok nyílhatnak a (már akkor) gazdaságilag hanyatló, korrupciótól fuldokló, súlyosan kiábrándult szerb társadalom előtt.
Bármennyire is furcsán hangzik, de még a liberális demokrata szavazók között is szép számban akadtak, akik azt gondolták, Nikolić diadala akár pozitív változást is hozhat. Például a balkáni mészáros Slobodan Milošević elleni tüntetések és az október ötödikei forradalom egyik emblematikus alakja, Vesna Pešić nyíltan kiállt Nikolić mellett.
Az uniós vezetők egy része, köztük Angela Merkel is úgy vélte, a szélsőséges nacionalista elveit egyik napról a másikra felrúgó, megkenhető, kooperatív Nikolić által könnyebb lesz kezelni, sőt akár véglegesíteni is a koszovói kérdést. Rossznyelvek szerint a muttinak is komoly szerepe volt az exradikális kocapolitikus megválasztásában.
Nikolić kezdettől fogva igyekezte fokozni „nyugati arculatát”. Egyebek között a hagyományos guzlicás szerb dalok és csetnik nóták helyett hirtelen hard rockot és metált kezdett el hallgatni. Kinevezése utáni egyik első interjújában közölte, hogy kedvencei a Led Zeppelin, a Deep Purple és a Metallica.
Mi több, tipikus rocker szerelésben ugrálta végig az akkoriban Belgrádban koncertező Deep Purple-koncertet.
A Szerb Haladó Párt transzformációja azonban nem tartott sokáig. Maga Nikolić is gyorsan visszaesett: az orosz és kínai együttműködést irányító szerbiai fantomiroda vezetője lett.
A párt és az ország feletti hatalmat pedig a háttérből leselkedő, gátlástalan machiavellista Aleksandar Vučić ragadta meg, aki a mai napig gazdaságilag szipolyozza és erkölcsileg zülleszti a szerb társadalmat. A részben diktatórikus, részben maffiás módszerekkel uralkodó Vučić országában lázadás tört ki, amelyet most a rendőrség és a rezsim símaszkos huligánjai próbálnak leverni. Egyelőre sikertelenül, ugyanis a tiltakozó egyetemisták és polgárok az erőszakszervezetek brutalitása ellenére mindennap tüntetnek.
A kultúra, amely az élet számos más területe mellett a mostani szerb rendszer egyik áldozata, nagymértékben tükrözi a nyomasztó társadalmi légkört, amelyben a délvidéki magyarok is próbálnak boldogulni.
Magyar fellépők nélkül a délvidéki magyarság szellemi központjában
A (szub)kultúra terén alkalmazott cenzúra persze nemcsak a haladók specialitása. A demokraták uralma alatt is előfordultak betiltások, de többnyire egyéni esetekről volt szó. Az egyik ilyen példa a 2009-ben betiltott Pokolgép-koncert volt. Erre a lépésre nincs logikus magyarázat. Talán valamelyik hungarofób demokrata azt gondolhatta, hogy a magyarországi együttes a nevéből kifolyólag szó szerint robbantani jön?
Ugyanakkor tény, hogy 2012 előtt a délvidéki magyarság szellemi központjában, Szabadkán az akkori önkormányzati hatalom legalább megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy tiszteletben tartja a lakosság nemzetiségi összetételét, így a főtéri szilveszterezéskor, a városnapi ünnepségek és egyéb rendezvények alkalmából magyar előadók is felléptek.
Az elmúlt 13 évben azonban egy rövid Piramis-koncerten kívül más magyar fellépő nem jelent meg a szabadkai (és egyáltalán délvidéki) porondon. A haladó érában még a lokálpatrióta előadók sem kaptak fellépési lehetőséget. Például a szabadkai Nevergreen heavy metal együttes, amely külföldi fesztiválokon tarol, a haladó párti rezsim alatt nem koncertezhetett a saját városában. Rúzsa Magdi és Bencsik Tamara (aki mellesleg Szabadkáról is írt dalt) szintén nem volt kívánatos a helyi vezetők számára. Lajkó Félix hegedűművész sem, akinek korábban szerb zenészekkel is voltak közös projektjei.
A szóban forgó előadók ugyan nem voltak betiltva, csak egyszerűen nem hívták meg őket az elmúlt tizenhárom évben (ami valójában egyenlő a tiltással). A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), amely szabadkai önkormányzati szinten is koalícióban áll a Szerb Haladó Párttal, némán szemlélte a „magyartalanítás” említett formáját (is).
Ez a kis példa is azt bizonyítja, hogy a délvidéki magyarság kulturális autonómiája sem valósult meg. A perszonálisról és a területiről nem is beszélve. Pedig mindhárom szerepel a VMSZ programjában.
Félelmetes kultúrterror
Lássuk, kik „szórakoztatták” a multikulturális szabadkai (és általában délvidéki) közönséget az elmúlt évtizedben.
Az ún. turbofolk műnépzene, vagy ha úgy tetszik, „hegyi tangó” összes hírhedt nagyszerb képviselője végig defilírozott Délvidéken.
A legvérlázítóbb példa kétségkívül a háborús bűnösöket, Šešeljt, Mladićot és a szerb „felsőbbrendűséget” propagáló Baja Mali Knindža művésznéven fellépő énekes koncertje volt, amelyre két évvel ezelőtt került sor a szabadkai főtéren.
Az önmagát csetnik trubadúrként definiáló „énekes” repertoárján olyan „slágerek” szerepelnek, mint például Čiča Draža (Drázsó bá` – vagyis Draža Mihailović csetnikvezér), Himna srpskih radikala (A szerb radikálisok himnusza), Oj Šešelju, Ratko Mladić, Zašto volim Radovana (Miért szeretem Radovant – mármint Karadžić háborús bűnöst), Ne volim te Alija (Nem szeretlek, Alija – bosnyákgyűlölő dal), Srbi se nikog ne boje (A szerbek senkitől sem félnek) stb.
A Moj je tata zločinac iz rata (Apám háborús bűnös) című nótájának szövege valahogy így hangzik: „Az én apám háborús bűnös, próbáljátok meg elítélni. Senki sem olyan t…ös, hogy a bíróság elé állítsa. Az én apám Boszniában hódított, az én öregem valójában veszélyes. Próbáljátok meg elítélni. Senki sem olyan t…ös, hogy a bíróság elé állítsa.”
Újabban pedig a Délvidékról szóló dallal jelentkezett: „Kedves Vajdaságunk mindig szerb volt és az is marad…”
Szabadkai koncertjét követően az előadót Stevan Bakić haladó párti szabadkai polgármester a Városházán fogadta.
A VMSZ mint a városi hatalom része meg sem kísérelte a délvidéki magyarokat (csakúgy, mint a horvátokat, bosnyákokat és jóérzésű szerbeket) súlyosan megalázó és nyugtalanító rendezvény betiltását, megakadályozását. A Szabadkán székelő Magyar Nemzeti Tanácsot sem zavarta az említett soviniszta tivornya.
Az alvilági balkáni miliőhöz köthető más obskúrus figurák (mint például Aca Lukas, Jelena Karleuša, valamint Željko Ražnatović Arkan háborús bűnös maffiózó özvegye, a priuszos Szvetlana „Ceca”) is megfordultak Szabadkán – persze a Szerb Haladó Párt hívására és a helyi lakosság, köztük a magyarok költségén.
A Vučić-rezsim kultúrterrorja persze nem csak Délvidékre korlátozódott.
Ma már egy szerbiai városban sem tarthat irodalmi estet, könyvbemutatót olyan szerző, aki nemtetszését fejezte ki a hatalmi párt politikájával kapcsolatban. A belgrádi Nemzeti Színház Igazgatótanácsának elnökévé pedig azt a Dragoslav Bokant nevezték ki, akinek a neve az 1990-es évek délszláv háborúinak legsötétebb epizódjaihoz kötődik. Ő volt a hírhedt „Fehér Sasok” (Beli orlovi) nevű félkatonai csoport egyik alapítója – ennek tagjai 1992-ben részt vettek a kelet-boszniai Višegradban végrehajtott mészárlásban, ahol mintegy 70 embert, köztük 17 gyermeket egy házba zártak és élve elégettek.
Nemcsak „katonai”, hanem büntetőjogi múlttal is rendelkezik: az 1990-es évek elején illegális fegyvertartás miatt ítélték el – lakásában mesterlövészpuskát és több kézigránátot találtak. Feltételesen hat hónap börtönre ítélték. Később rablás szervezésében való részvétellel vádolták meg, amiért 2009-ben egy év börtönbüntetést kapott.
Most viszont a szerb kultúra egyik szimbólumának számító Nemzeti Színház élére került, ahol máris csisztkát harangozott be.
Fesztiválok likvidálása
A kultúrdiktatúra még kirívóbb példája a Mirëdita – Dobar dan hagyományos fesztivál betiltása.
Szélsőséges miniszterek és más nagyszerb közéleti személyiségek részéről olyan érvek hangzottak el, mint például, hogy az említett rendezvény célja valójában a törvénytelen „koszovói műállam” népszerűsítése és Szerbia megalázása.
Az igazság viszont az, hogy a szerb és a koszovói albán fiatalok belgrádi találkozójáról, békés barátkozásáról, kulturális értékcseréjéről volt szó, amely színházi előadásokat, tárlatokat, irodalmi esteket foglalt magában. Az elmúlt tíz évben a fesztivál megtartása nem ütközött akadályba. A sovinizmus azóta sajnos tovább fokozódott Szerbiában.
A hagyományos újvidéki Exit Fesztivált ugyan nem tiltották be, de idén semmilyen állami támogatásban nem részesült. Az idei Exitre még sor került, de a szervezők bejelentették: ez volt az utolsó alkalom, hogy Újvidéken tartották meg. A fesztivált elköltöztetik Szerbiából, és más országban (nem hivatalos információk szerint Egyiptomban) tartják meg a jövőben.
Az Exit az elmúlt több mint húsz évben nemcsak Szerbia, hanem egész Délkelet-Európa egyik legjelentősebb zenei és kulturális eseménye volt. Évente több mint 200 ezer látogatót vonzott a világ minden tájáról, és több tízmillió eurós bevételt termelt az országnak – elsősorban a turizmus, a vendéglátóipar és a különböző egyéb szolgáltatások révén. A fesztivál évről évre munkahelyeket teremtett, elősegítette a régió nemzetközi imázsának építését, és különösen fontos szerepet játszott Újvidék kulturális életében.
Idén azonban drámai módon megváltozott a rezsim hozzáállása: teljesen megvonta a támogatást az Exittől, miközben más, kormányközeli „kulturális” események bőséges forrásokat kaptak. A szervezők hangsúlyozták, hogy nem önként, hanem kényszerből hagyják el Szerbiát. Mint mondták, lehetetlen megfelelő színvonalat biztosítani egy ilyen volumenű rendezvénynél állami támogatás nélkül.
A bejelentés sokakat meglepett és felháborított, különösen Újvidéken, ahol az Exit szinte intézménnyé vált. A költözés nemcsak kulturális veszteség, hanem komoly gazdasági csapás is lesz a város számára.
A hivatalos indoklás szerint tehát „nincs elegendő pénz”, de a háttérben az áll, hogy a fesztivál szervezői kiálltak a tüntető egyetemisták mellett. Ez azért is érdekes, mert az előző hat évben az Exitre sokan úgy tekintettek, mint a Szerb Haladó Párt által bekebelezett intézményre.
Dragoljub Đuričić dobos, az október ötödikei és az azt megelőző Milošević-ellenes forradalmi események egyik ikonikus alakja, aki leginkább a kilencvenes évekbeli Otpor (Ellenállás) Mozgalommal való együttműködéséről vált ismertté, 2019-ben kijelentette: ő volt egyike azoknak a személyeknek, akik lefektették az Exit Fesztivál alapjait, ennélfogva figyelemmel követi a rendezvény körüli jelenségeket. Mint mondta, Aleksandar Vučić szerb elnök a tartományi választások előtt felvásárolta az Exit 56 százalékát, és a saját embereit bízta meg a fesztivál szervezésével és irányításával. Most azonban úgy fest, ők is hátat fordítottak a fesztivál (és Szerbia) tulajdonosának (?).
Cenzúra reverendában?
2023-ban a szerb ortodox egyház kezdeményezésére betiltották a lengyel Batushka nevű black metal-együttes belgrádi koncertjét. A fellépést egy pravoszláv pap panaszlevele nyomán tiltotta be a városi önkormányzat, arra hivatkozva, hogy a zenekar „sérti a vallási érzékenységet” és „istengyalázó tartalmat közvetít”. A döntés felháborodást váltott ki a metálrajongók körében, hiszen a fellépés magánrendezvény lett volna, korhatáros belépéssel, mégis beavatkozott az állam – egyházi nyomásra.
Ez az eset is rávilágít arra a problémára, hogy Aleksandar Vučić rezsimje alatt a szerb ortodox egyház nemcsak vallási, hanem politikai hatalommá is nőtte ki magát. Számos társadalmi és kulturális kérdésbe szól bele, gyakran a világi intézményeket is befolyásolva. A cenzúra, amely egyházi nyomásra valósul meg, ma már nem kivétel, hanem rendszeres gyakorlat – különösen akkor, ha valamilyen „erkölcsi” vagy „nemzeti” érzékenységet lehet álcaként használni.
Az ortodox egyház ilyen lépései nemcsak a művészi szabadságot korlátozzák, hanem aláássák az állam szekuláris jellegét is. A művelődési élet szereplői ma már számolnak azzal, hogy egyházi „jóváhagyás” nélkül bizonyos témákhoz nem nyúlhatnak.
A Batushka-koncert elhallgattatása így nemcsak egy zenekar elleni támadás volt, hanem egy sokkal súlyosabb jelenség szimbóluma: az egyház és az állam veszélyes összefonódásáé, amelynek a szabadság a legnagyobb vesztese.
Nem kevésbé elképesztő, hogy a szerbiai értelmiség körében viszonylag nagy népszerűségnek örvendő, teljesen apolitikus The Residents amerikai avantgárd együttes is amolyan nem hivatalos feketelistára került elsősorban a Demons Dance Alone című lemeze miatt.
Ami biztos: Vučić démonjai nem táncolnak egyedül.
Borítókép: Az Exit fesztivál nagyszínpada / fotó: Nenad MIHAJLOVIC / AFP
Bejelentkezés