Pankotai Lili – bűnös vagy áldozat?

Szeretjük a posztmodern nemzeti hősöket.

Ahogyan 1989. június 16-án az akkor 26 éves Orbán Viktor személyét és temperamentumát szívébe zárta a rendszerváltásra szomjazó magyar nemzet, amikor már az első mondatában elhangzott az addig csak suttogva emlegetett „orosz megszállás” kifejezés.

Ennek ellenpontja volt a 2006-os őszödi beszéd, amely teátrális őszinteségével akarta felhívni magára a figyelmet, és közvetve mégis Gyurcsány Ferenc bukásához vezetett.

A következő két évtizedben már Orbán Viktor uralta a politikai színpadot. Az „illiberális demokráciáról” szóló 2014-es beszéde éppúgy megosztotta a közvéleményt, mint a 2022-es tusványosi kijelentése, miszerint: „egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni”. Tucatnyi ehhez hasonló, emblematikus szónoklatot sorolhatnánk. Azonban az évek során a politikai beszédekhez fűződő érzelmi elvárások egyre szélsőségesebbekké váltak.

2022. október 23-án egy 18 éves gimnazista, Pankotai Lili, robbant be a köztudatba.

Nem politikai tevékenységével, hanem a szavaival. Egy slam poetry-stílusú, trágár nyelvezetű, rendszerkritikus szöveget mondott el egy politikai tüntetésen. Az iskolája, a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma másnap el is határolódott tőle, Pankotai Lili nem sokkal később iskolát is váltott.

A beszéd komoly vitát indított: vajon elhangozhat-e trágár politikai szöveg egy nemzeti ünnepen, ha azt művészinek szánt formában adják elő?

Pankotai Lili neve ezután időről időre felbukkant a hírekben. Pert nyert volt iskolája ellen („a másodfokon eljáró Pécsi Ítélőtábla megállapította, hogy Pankotai Lili személyiségi jogát megsértette volt iskolája azzal, hogy zaklató, ellenséges környezetet teremtett a diák politikai véleménynyilvánítása miatt” – írta 24.hu), szónokolt tüntetéseken, megbírságolták, majd közösségi adományok segítették ki. Közben leérettségizett.

2025 áprilisában újabb emblematikus – ám ismét nyomokban trágárságot tartalmazó – beszédével hívta fel magára a figyelmet: „Viktor, tőled tanultam, hogy aki nem látszik, az nem játszik. Nemsokára az én generációm következik. Tudok játszani, és készülj, mert szeretek is. Mi vagyunk a jelen és a kib*sz*tt jövő.”

A közönsége elfogadta. Ő is elfogadta önmagát. „Ti mind egyéniségek vagytok!” – ahogy Brian is mondta.

Sokan követtük Lili teátrális, ám őszinte kiállásait. Kritikái inkább voltak érzelmiek, mint megalapozottak, de huszonévesen ez nem feltétlenül hiba. Szokták mondani, ha valaki tizennyolc éves korában nem volt idealista, az talán nem is volt igazán tizennyolc éves.

Majd eljött a 2025-ös Pride. A rendezvényt követően egy bizonyos Vincze Erik feljelentést tett ellene. Ő lett az első, akivel szemben a rendőrség eljárást indított.

Sokan álltunk ki, és posztoltunk mellette.

Lelki szemeink előtt láttuk a jelenetet, ahogy a tömegből kiemelnek egy húszéves lányt, aki ott áll a teljes állami erőszakszervezet és államgépezet (rendőrség, ügyészség) kereszttűzében. Erős performansz.

Tollért kiáltott.

Aztán jöttek a kommentek: legyek óvatosabb, mert Pankotai Lilinek Izrael-ellenes kijelentései is voltak.

Ezt először elutasítottam. Azt gondoltam, összekeverik valaki mással, hiszen Pankotai Lili csak belpolitikával, fiatalsággal, oktatással foglalkozik. Ám amikor több olvasó is ennek ellenkezőjét jelezte nekem, utánajártam. A válasz negatív volt. A Google és a ChatGPT szerint sem szólalt meg Izrael ügyben.

Majd elküldték nekem ezt a videót, ahol a lány közli: „Netanjahu háborús bűnös”.

A műsort ezzel a képpel illusztrálták:
 

Innen már könnyű volt: rátaláltam a Szubkontra YouTube-csatornára, ahol Balázs Zsuzsannával egy külpolitikai podcastban Netanjahut – nemes egyszerűséggel – terroristának nevezik.

A műsort ezzel a képpel reklámozták:
 

A kérdésem csak ennyi: Miért?

Húszévesen az ember hajlamos azt gondolni, hogy átlátja a világot és az összefüggéseket, hogy képes hideg fejjel elemezni.

Elolvas pár cikket az általa függetlennek gondolt lapokból, és már kész is a narratíva. Ismeri az ukrán-orosz háború részleteit, vagy akár a közel-keleti helyzetet.

Ám ez természetesen nem így van.

Hallgatva a beszélgetést, érezni lehet: Lili érzékeny, de nem tájékozott. Amit mond, az gyakran visszhangja a Mérce és társai oldalain megjelent egyoldalú véleményeknek.

Ha az izraeli oktatási rendszerről, az izraeli melegjogokról vagy az izraeli belpolitikáról kérdezném, valószínűleg nem tudna érdemben megszólalni. Ahogy az alkalmanként megelőző izraeli katonai csapásokkal összefüggő tényekről sem.

Sokan nem tudják, hogy csak az elmúlt három hónapban Jemenből 45 rakétát lőttek ki Izraelre. 2023. október 7. óta közel 45 ezer rakéta és drón érkezett Izrael fölé. Ez napi 70-et jelent. Éjjel-nappal, célzás nélkül, városok közepébe. Az a biztos.

És amikor Izrael célzottan visszalő a kilövőhelyet célba véve? Pontosan tudjuk, a rakétákat óvodák, kórházak tetejéről lövik ki, tudatosan. A válaszcsapást már várja a kamera és a szenzációhajhász sajtó. A BBC pedig másnap címlapon hozza: Izrael lebombázta Gáza sokadik gyermekkórházát.

A kedves olvasók tudják, hogy Gáza országrész teljes területe 365 km². Kicsit nagyobb, mint Budapest pesti oldala, vagy a Balaton fele.

Ha Izrael „népirtani” akarna, megtehette volna már rég. Nem teszi. Pedig, ha csak töredékét tette volna annak, amit Irán tette a 12 napos háború alatt, akkor hamar végzett volna. Igen, ez volt az a háború néhány hete, amikor az iráni hadsereg egyetlen izraeli katonát sem tudott megölni, ezért kizárólag a polgári lakosságot támadta, és mintegy 550 ballisztikus rakétát lőtt ki, és nagyjából 1000 drónt küldött Izrael városaira.

Ám ezekről a tényekről csak néhány magyar lap ír – olyan lapok, amelyeket nem illik idézni ellenzéki körökben.

Kérdjük meg hát: áldozat vagy bűnös az, aki terroristának nevezi Izrael demokratikusan megválasztott miniszterelnökét? Kinek a felelőssége, ha egy fiatal, idealista lány a magyar oktatás védelmétől eljut a Netanjahu-ellenes pamfletekig?

Ez az írás nem Izrael védelmében íródott. Izrael ugyanis megvédi saját magát. Ebben az írásban nem feladatom cáfolni az Izrael-ellenes vádakat sem.

Ez a történet nem is Pankotai Liliről szól, hanem arról, miként válik a politikai diskurzusban egy tizenévesből emelvényre állított bálvány, majd politikai eszköz. És miközben az egyik oldal ikonként, a másik oldal pedig bűnbakként kezeli, lassan elvész a lényeg: a pontos tájékozódás, a történelmi tudás, a politikai érettség és az emberi felelősség.

Ezek nélkül azonban sem egy generáció, sem pedig egy nemzet nem tud igazán meglenni — sem a jelenben, sem a jövőben.

Ez az írás arról szól, miként formálja az embereket a média. Nemcsak a Megafon vagy a nemzeti konzultáció, hanem a Telex és a 444 is.

Éppen azok sétálnak bele az információs csapdába, akik a leghangosabban tiltakoznak ellene.

Itt az ideje, hogy érzelmek helyett a tényeken alapuló újságírás legyen hatással a közbeszédre. A kérdés már nem az, hogy ki mit gondol Netanjahuról vagy Pankotairól – hanem az, hogy képesek vagyunk-e túllépni a címkék világán, és visszatérni a józan ítélethez. Mert különben mindannyian eszközzé válunk egy olyan narratívában, amit nem mi írunk.