Hallgasd meg!
Amikor új formáció jelenik meg egy közéleti piacon, természetesen azonnal felmerül a kérdés, kik ezek az emberek, mit akarnak, mit reprezentálnak, hová tartanak, kik az emblematikus figuráik, és ők honnan érkeztek, korábban hol tartózkodnak, és miért kerültek oda, ahova. Ez a morfondírozás, matatás, megfejtőzés zajlik nagyjából Magyar Péter fellépése, az ő kétségtelenül látványos (és a látványost itt több értelemben is használom) sikere, majd a Tisza Párt megjelenése óta.
Mi az, amit eddig is tudtunk? A válaszok egy része úgy-ahogy adott. A Tisza Párt hátországát nagyrészt az a kiábrándult ellenzéki tábor alkotja, amelyik a 2022-es választási vereség után dobta a ma óellenzékinek nevezett pártokat, Magyar Péter fellépése után pedig az ellenzéki értelmiségtől – részben a kormánytól független sajtótól, amely azonnal pajzsra emelte őt, részben maguktól a korábbi ellenzéki pártoktól – tanultaknak megfelelően, miszerint mindig a legpotensebb ellenzéki szereplőt kell támogatni, beállt az új üdvöske mögé. A helyzetnek különös pikantériát kölcsönöz – erről írtam már korábban –, hogy Magyar Péter és a régi ellenzéki közeg – beleértve a sajtót (sőt azt főként beleértve) – viszonya meglehetősen sajátos, egy bántalmazó kapcsolathoz hasonlatos. Magyar Péter elvárja a legszigorúbb igazodást, a folyamatos figyelmet a kormánytól független lapoktól és közéleti szereplőktől, bármilyen félrelépésnek, függelemsértésnek értelmezett mozdulat azonnali exkommunikációt von maga után. Ezzel párhuzamosan pedig látunk olyan helyzeteket is, amikor az ellenzéki tábor saját korábbi kedvenceivel fordul szembe, és egy-egy politikus közösségi médiás posztja alatt csak úgy sorjáznak a röhögős fejek.
A Tisza Párt bonyolult lelkivilágának egyik lényeges premisszája maga Magyar Péter személye, aki a 2000-es években a Fideszben szocializálódott, 2010 után pedig közel tizenöt évet NER-es sportállásokban töltött, és még 2024 elején, sőt még az inkriminált Partizán-interjú idején is a rendszer fizetési listáján szerepelt. Azzal együtt, hogy miután kapcsolatuk Varga Judittal véget ért, Magyar privilegizált helyzete odalett. A korábbi ellenzéki közeget azonban mindez nem különösebben feszélyezte, amikor arról döntött, hogy bizalmat szavazzon-e Magyarnak, odaálljon-e mellé vagy mögé. Magyar ismeri „a Halálcsillag tervrajzát”, ahogy azt Nagy Ervin színész – ma tiszás képviselőjelölt – nyilatkozta annak idején. A Tisza Magyar melletti további emblematikus figurái ugyancsak a NER-ből érkeztek: Ruszin-Szendi Romulusz, Tarr Zoltán, Kármán András, Velkey György mind-mind ültek a Fidesz-rendszer valamilyen polcán, de ha már itt tartunk, Nagy Ervin sem a rendszer által indexre tett, állástalan színészként tengette a napjait 2024 tavaszáig.
Amikor egy-egy korábbi cikkemben leírtam, hogy ha lehántjuk a sallangokat, azt láthatjuk, hogy a Tisza Párt fellépése és a tusakodása a Fidesszel lényegében NER-en belüli elitharc, akkor kaptam sok helyről hideget-meleget. No, de ha megnézzük közelebbről, az, ami úgy jár, olyan színű és úgy hápog, mint egy sokadvonalbeli NER-es társaság föllépése a Fidesszel és a NER-elittel szemben, akkor miért ne lehetne belátni, hogy az valójában egy sokadvonalbeli NER-es társaság föllépése a Fidesszel és a NER-elittel szemben. Gyorsan hozzáteszem, a politikában az elitharc létező dolog, látott már olyat a világ, így a Tisza Párt fellépése sem példa nélküli. És azt is látjuk, hogy e törekvésekhez olyan társadalmi csoportok is csatlakoznak, amelyek más körülmények között semmiképpen sem óhajtanának ezekkel a szereplőkkel közösségi vállalni – lásd még: befogott orral szavaznak majd –, azonban a javaslatom mégiscsak az volna, hogy amennyiben a dolgot magát nézzük, akkor a dolgot magát nevezzük annak, ami.
Nos, már éppen ennyi elég lenne ahhoz, hogy a Tisza Pártot Schrödinger ellenzékének vagy kvantumellenzéknek nevezzük. De van itt még más is.
Időközben megkezdődött a Tisza előválasztása. Figyelemre méltó részlet, hogy a jelöltek számára Magyar pártelnök teljes rádiócsendet írt elő, ami különös húzás egy olyan párttól, amely egyenesen rendszerváltást és többek közt nyitott politikai diskurzust ígér (és ha jól láttam, mindez különösebben nem verte ki a biztosítékot azoknál a korábbi ellenzékieknél sem, akik ugyanezt a fajta működést a Fidesztől teljességgel elfogadhatatlannak gondolják). Ami a rendszerváltás ígéretét illeti, arra még később visszatérek. Ami pedig jelölteket, ha rájuk tekintünk, az újabb lehetőség arra, hogy azon merengjünk, mi is az a Tisza Párt.
Ezen a ponton hivatkoznék Tóth Csaba Tibor november 24-én kelt remek cikkére. Tóth a brit Reform UK pártot hasonlítja a Tiszához, és megállapítja, hogy a Tisza bázisát – ahogy Farage-ét is – azok adják, „akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, de alapvetően csupán egy régió vagy egy vidéki kisváros, egy falusias körzet elitjének tagjai. Cégvezetők, vendéglátósok, (…) vállalkozók, a hadsereg veteránjai”, akik szerint „a régi pártok, a(z) (…) „óellenzék” évtizedek óta, úgymond nyugdíjas állásban a parlamentben ülő politikusai, és a velük évtizedek óta összefonódó és a pozícióikat védelmező médiaelit, a „szakértők” és az okoskodók az ország fő problémája”. A Tisza jelölt-jelöltjeire ránézve azt látjuk, hogy itt alapvetően olyan emberek léptek be a politikába, akiknek, hogy maradjak Tóth fordulatánál, „van mit a tejbe aprítaniuk”, vállalkozók, multicéges háttérből érkezők, orvosok, értelmiségiek, biztos beágyazottsággal rendelkező hivatalnokok, satöbbi. A stabilnak tekinthető középosztály, amely – azzal együtt, hogy nyilvánvalóan képességeinek, szorgalmának is köszönheti azt, ahol tart – láthatóan nem volt az elmúlt tizenöt év vesztese.
Nem, még mielőtt felhorgadna az olvasó, nem gondolom, hogy a középosztály felől ne lehetne kritizálni a Fidesz rendszerét. Azonban győztes középosztálynak lenni, a rendszer haszonélvezőjének lenni, és ugyanakkor diktatúrát kiáltani meg rendszerváltást emlegetni különös dolog. Egyszerre a mindenki szerint remek intézménynek számító Nyíregyházi Állatpark vezetőjének lenni, és a politikai ellenfeleit elvtársazó, Út a börtönbe-programot ígérő, tehát kifejezetten politikai leszámolással kecsegtető Tisza Párt jelöltjének lenni ugyancsak különös dolog. A kettő együtt nem megy. De, hogy miféle párbeszéd, elnézést, „párbeszéd” zajlik a politikai oldalak között, érdemes felidézni azt is, amit a Fidesz nyíregyházi szervezete írt a közleményében, melyben jellemtelen árulással vádolják Gajdos Lászlót: „Felháborító, hogy egy olyan önkormányzati cég vezetője vállalta el a Tisza Párt képviselőjelöltségét Nyíregyházán, akinek vezetése alatt a Nyíregyházi Állatpark irdatlan mennyiségű állami és kormányzati forráshoz jutott az elmúlt másfél évtizedben.”
Állíthatja azt egy alapvetően középosztályi bázisra épülő ellenzéki párt, hogy az országot jelenleg vezető erő rosszul irányít, helytelen döntéseket hoz, nem a megfelelő irányba megy – ez egy legitim politikai vita lehet. Ráadásul Magyar Péter hangoltsága a fellépésekor (a Partizán-interjú idején és még utána is) valami ilyesféle volt, és az sem meglepő, hogy a régi ellenzék számára lényeges kérdésekben – Pride, kultúrharcos ügyek, identitáspolitika, ukrajnai háború – a pártvezető jellemzően bölcsen hallgat (legfeljebb odabök valami kevéskét, ha már nagyon cseszegetik, lásd a Pride-ügyet). Azonban, amikor egy párt olyan bázisra épít, amilyenre a jelöltállítása alapján a Tisza, akkor a rendszerváltó hevület nehezen komolyan vehető – és óvnék is mindenkit attól, hogy komolyan beleélje magát az ellenkezőjébe. A Tisza Párt valójában nem dimenziókapun akar átlépni, hanem az aranykapun. Hogy az aranykapu nyitva van-e a számukra, az az elkövetkező négy és fél hónapban ki fog derülni.
Borítókép: Budapest, 2025. október 23., a Tisza Párt Nemzeti Menete a budapesti Andrássy úton 2025. október 23-án. Középen Magyar Péter, a párt elnöke / fotó: MTI/Bodnár Boglárka
Bejelentkezés