Sokszor írtam már róla: az utóbbi két évben a magyar politika a NER-en belüli összefeszülésre szűkült. Fogalmaztam úgy is, hogy a mai magyar belpolitikai összefeszülés lényegében NER-en belüli elitharc. Aminek az egyik – a Fidesz számára kedvezőtlen – kimenete következésképpen rendszerváltás helyett csak elitváltás lehet. A NER-en belüli összefeszülés és a NER-en belüli elitharc két különböző jelenség, de összeérnek és párban alkotnak egészet. És sok mindent meg is magyaráznak abból, mi miért történik. Nézzük sorban.
A NER-en belüli elitharc azt jelenti, hogy
(tágabb értelemben pedig többek közt egy olyan társadalmi közeg startolt rá hatalmi pozíciókra, amely az elmúlt tizenöt évben a rendszer kedvezményezettje volt, ám most különböző okokból az ország vezetésére kéri a felhatalmazást). Az úgynevezett óellenzéki tábor egy része aktív támogatója ennek (arra lettek szocializálva korábban, hogy a legesélyesebb ellenzékit kell támogatni – a partvonalon kívülre szorított volt pártjaik most ették-eszik meg, amit főztek), egy másik része némi szájhúzogatás közepette passzív drukker, de nyilvánvaló Tisza szavazó („ha csak egy napig látom, hogy Orbán Viktornak rossz, nekem már megérte” – hangzik a ma közkeletű indoklás). És vannak, akik a kisebbik rossznak tartják Magyar Péter pártját.
A NER-en belüli összefeszülést pedig értsük egyszerre hétköznapi és absztrakt módon.
Akkor is, ha ez tetszik egyeseknek, és akkor is, ha nem. Schiffer doktor hangján mondom: „Ez a helyzet”.
Az elmúlt két évben az ellenzéki világ olyan praxisokat, szimbólumokat, viselkedésmódokat, személyeket legitimált, fogadott el rendben lévőnek, amiket korábban sosem. Elég, ha csak a legszimbolikusabb figurát vesszük: Magyar Péter maga lett volna a NER-es Ken baba, ha annak legyártását 2024 februárja előtt a magyar ellenzék kérte volna a Matteltől – ő lett volna (sőt, hát: ő volt) az arrogáns, sikermellényes, slim fit NER-ficsúr. Felbukkanása után szinte azonnal lekerült az asztalról az a kérdés, hogy a személye ilyen összefüggésben elfogadható-e. Vagy tán oda sem került.
Mindez azonban nem a semmiből jött: már a 2021-es, 2022-es MZP-menet idején is megfigyelhettük ennek az előszelét, amikor a buzizás, a határkerítés ügye és hasonló kérdések a kormányváltásért megfizethető árként tételeződtek az ellenzékben. Magyar Péter megjelenése óta azonban az ellenzéki szimbolikába belefér az ott korábban teljességgel elfogadhatatlan Wass Albert, az atilla és a bocskai, meg további nemzeti szimbólumok; taktikai okokból elfogadható, ha az ellenzék vezetője nem sorakozik fel kulturális és identitáspolitikai fétistémák mögé. Sőt, alkalmasint rendreutasíthatja az ukrán elnököt, valamint felkérdezheti az Európai Uniót is. Pedig Ukrajna és az EU bírálata azért még a kifejezetten közeli múltban sem számított bocsánatos bűnnek az ellenzéki világban. Mi több, a fordítottja számított sarkalatos – profilképkeretező – kérdésnek.
Persze
Az O1G-szavazók egy jelentős része számára ez a (munkaverzióként nevezzük így) kompromisszumosnak látszó magatartás nem jelent nehézséget, lényegében úgy gondolkoznak, mint a Tisza Párt vezetője, míg a hangadó nagyvárosi értelmiség és a sajtó rendre kacsint: csak taktika ez, nem más, ha így lehet kormányt váltani, hát akkor így. Rendre eszembe jut 1994, akkor az SZDSZ hatalmi törekvéseibe fért bele a stratégiai alku a „proli” és „posztkomcsi” MSZP-vel. (1994 amúgy is sokszor eszembe jutott az elmúlt években. Mi minden lehetett volna másképp, ha akkor nem az történik, ami. Persze mi lett volna nincs a történelemben, meg máshol sem.)
És körbe is értünk. A végeredmény az, ami: a mai magyar belpolitika lényegében a NER értelmezési tartományában helyezkedik el. Olyan markáns politikai erő, ami alapvetően kérdőjelezné meg azokat az elvi-gyakorlati abroncsokat, amik a Fidesz által 2010 után kialakított politikai-ideológiai szisztémát összetartják, nincs a porondon. Még akkor sem, ha az Ukrajnához vagy a Nyugathoz fűződő viszonyban vannak eltérések a két tábor álláspontja között. Az ellenzéki sajtó kézhez szoktatva, – tisztelet a kivételnek – Tisza-üzemmódban, a korábban hangsúlyos NGO-k, civil szervezetek a partvonalon téblábolnak.
Tehát még egyszer.
Elitváltásra sor kerülhet – és abban az ellenzék különféle csoportjai (kinek ez, kinek az az indítéka) közös nevezőn is vannak. Már csak az a kérdés, ha a hőn áhított siker elmarad, mit tarthat meg magának az ellenzék önálló, külön bejáratú, csak hozzá tartozó szellemi munícióként, erkölcsi és stratégiai aranytartalékként.
Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke beszédet mond a Hősök terén 2026. március 15-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés