„Bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától.”
Arthur C. Clarke

A különböző balos gyűlések visszatérő motívuma, amikor valaki körbemegy egy zsákkal és begyűjti az okostelefonokat az érdemi megbeszélés kezdete előtt. Ismerve a NER politikai ellenfeleivel szembeni szemétkedéseit, és tudván azt, hogy például nem csak a palesztinok melletti tüntetéseket tiltogatta be a rendőrség, hanem miután az antifasisztákat terroristának minősítette az állam, így többek közt egy holokauszt-túlélő sem tüntethetett a Becsület napja ellen (amely gyűlésként szintén be van tiltva, de beöltözős túra formájában meg lehet tartani), ez a fajta óvatosság nem teljesen indokolatlan, még ha kissé mulatságos is, amikor egy piknik-komolyságú esemény megrendezéséről van szó.

Ám az egész igazából attól lesz bohózatjellegű, hogy nem csak az általam ismert aktivisták 90 százaléka folytatja a kommunikációt utána Facebookon (mert mindenki azt használja), de a tágabban vett ellenzéki közeg is általában büszkén hirdeti ugyanezen a platformon ellenzéki mivoltát, politikai hovatartozását már a profil- és borítóképén bemutatva, hogy utána arról kommenteljen, hogy elnyomja vagy megfigyeli az állampárt.

A mobilok zsákba dugdosása így gyakorlatilag kevésbé szolgál biztonsági szempontokat, sokkal inkább egyfajta biztonsági színjáték, éppen úgy, ahogy a reptéri ellenőrzések se annyira jók a fenyegetések elhárításában, de mivel nagyon komolyan vannak véve, növelik az emberek biztonságérzetét – és nem mellesleg busás hasznot hoznak a reptéri árusoknak.

A magyar ellenzéki közeg amúgy is hajlamos a paranoiára, elvégre az elmúlt 16 év bővelkedett kiszivárogtatási, lehallgatási botrányokban, megfigyelésekben és lejáratókampányokban, és mintha a szorongó közönség a felháborodás után túlazonosulna az áldozattal, mintha nem célzott akciókról lett volna szó, hanem valóban tömeges lehallgatásban élnénk.

Ez a paranoid lelkiállapot viszont furcsán találkozik a technológiával, hiszen a közeg magatartása alapvetően naiv: lelkesen lájkol, osztogat, kommentel és petíciót ír alá, noha minden egyes ilyen apró cselekedettel bőven szolgáltat adatot magáról, melyhez utána különböző politikai aktorok vígan hozzáférnek, de a rendőrség is lelkesen böngészi a közösségi médiát, és adott esetben célzottan le is kérheti egy-egy felhasználó részletes üzenetváltásait. Másrészt viszont a paranoia túldimenzionáláshoz is vezet, mintha mindegyikünket lehallgatna az állam a telefonjainkon keresztül, ami néha vicces, máskor viszont bénítóan hat az értelmes cselekvésre, hiszen egy mindent látó és halló hatalommal szemben bármilyen szervezkedés értelmetlen.

Ha nincs is rendőr a sarkon, akkor bizonyára ott van a zsebünkben. De az államhatalom igazi trükkje az, hogy a zsaru ott van a fejünkben.

Pedig a rögvalóság ennél egyszerre unalmasabb és árnyaltabb. Lehallgatni embereket költséges, jogállamban csak célzott eljárások keretén belül történhet meg, és az átlagos ellenzéki általában nem annyira fontos, hogy megérje. Összevetésképp, a nagy Pegasus-botrányban érintettetek azért egészen magas profilú célpontok voltak, Panyi Szabolcs évek óta a hatalom bögyében van mint feltételezett külföldi ügynök, és lám, most egy hangfelvétel alapján fel is tudják jelenteni kémkedésért – ám, hogy leültetik-e, az más kérdés, és talán másodlagos is ahhoz képest, hogy a kampányban lehet mutogatni, íme az ördög, akit eddig a falra festettünk.

Az ellenzéki közönség pedig nem választott oknyomozó újságíróin és a Tisza Párt alvállalkozó informatikusain keresztül élheti meg az üldöztetést.

Zúg is az állampártozás-pártállamozás, mintha a szókészletünk leragadt volna a szocialista diktatúra leírására használt kifejezéseknél, miközben nagyot változott körülöttünk a világ azóta. Az ÁVH vagy a KGB például álmodni se mert volna olyan eszközről, mint a Facebook, amin az állampolgárok önként és dalolva osztanak meg mindent

a zenei ízlésüktől a preferált vicceiken keresztül a politikai nézeteikig, mindezt ingyen és bérmentve, hogy az így képződött adatrengeteget utána bárki felhasználhassa, akinek van rá elég pénze vagy hatósági pecsétes papírja.

Ez a valódi, létező megfigyelés pedig olyannyira nem absztrakt, hogy a Z generáció kockázatkerülő viselkedését elemző vizsgálatok is arra jutnak, hogy a mindenhol jelenlévő okostelefonok azt jelentik, ami korábban egyszeri, felejthető hülyeség volt az ember életében, az most potenciálisan azonnal virális videó, amely életeket pecsételhet meg, ez pedig még durvábban befolyásolja az emberek viselkedését, mint amikor minden kocsmában vagy házibuliban volt egy besúgó.

Ám rendes demokrata mifelénk nem a minket körülölelő technológiai Leviatántól szorong, hanem az államtól fél, melyre a múlt árnyait vetíti ki: keleti, barbár, orosz típusú, moszkvai, fehérorosz, bolsevik, AVH-s, kommunista, és így tovább. Amivel megint csak az a baj, hogy éppen a lényeget nem látjuk, az uralom összefonódását a technikával és az ebből fakadó páratlan erőfölényt, ami olykor-olykor jellegzetesen magyaros szemétkedésekben ölt testet, úgy is, mint a kekeckedőkre ráküldött NAV ellenőrzés, vagy most a Tisza Párt kémként megfigyelt informatikusaira pedofil-gyanúval (!) ráuszított nyomozóiroda.

Pedig

a választási kampány idejére tényleg műveleti terület lettünk, csak ez már régen nem úgy néz ki, ahogy azt a James Bond-filmeken nevelődött generáció elképzeli,

bár igaz az is, hogy Budapest füstmentes kocsmáiban az ember érdekes figurákba tud botlani. A műveletek célja a lakosság percepciójának alakítása, és azért egyre zavarosabb a légkör, mert épp ellenirányú kampányok kereszttüzében vagyunk. Az egyikben a magyar kormány az oroszokkal összebútorozott hazaáruló, a másikban az ellenzék sajtóstul-pártostul külföldi zsoldban álló ügynök, és ha az ember a két sztorit összeolvassa, abból az jön ki, hogy a Tisza Párt irodájában a magyar szolgálat adta a kilincset az ukránnak, és fordítva.

De éppen ez a lényeg: mindenki csak egyesével rakja ki a lapjait, és a nála lévő képből összesen annyit mutat meg, ami a saját narratíváját erősíti vagy a másikét gyengíti, míg végül az egyszerű állampolgár teljesen belezavarodik az egyre követhetetlenebb történetbe. Hogy kiderül-e valaha a teljes igazság, az kétséges – ám, hogy a történtekről akár a közeljövőben konszenzus legyen, kizárt. Az biztos, hogy ha valóban a titkosszolgálat szállt rá a Tiszára, az szintugrás a NER eddigi kekeckedéseihez képest is, és a kiugrott rendőrszázadossal nagyon erős sztorit sikerült felépítenie az ellenzéknek, ami megerősíti üldözöttségében. Közben a Fidesz Panyi kémügye után lobogtathatja az ellenzékbe beépült ukrán kémek rémképét, ezzel erősítve a saját választási narratíváját.

És ki tudja, hol van még a vége, kinek milyen kijátszható lapjai vannak még. Egy biztos, a magyar közélet az élesedő geopolitikai konfliktusok hatására láthatóan még durvább és mocskosabb lett, és míg a paranoiás ellenzéki közeg legfeljebb kellemetlen, egy paranoiássá váló államhatalom már egyenesen veszélyes.

 

 

Borítókép: Illusztráció / fotó: Philip Dulian / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP