Hallgasd meg!
Mindig van egy első, és mindig lesz egy utolsó. Ilyen az élet.
Amszterdamból küldött képeslapot. Józsika, írta, belehalok én ebbe az országba. Ebbe a kurva kicsinyes világba. Azt gondolnád, hogy az egyetem menedékhely, de nem. Az is tele van a kis tetvekkel. Kikaparják a szemedet egy félreértett mondatért. Amióta elmentél, nincs egy ember, aki megértene. Aki megértené, hogy én ki vagyok. Szeretem a férjemet, de ő sem ért meg. Nem bánt, de akkor is így van. Elfogyott a hely ezen a lapon. Küldök másikat. Hédi.
És küldött egy másikat, egy harmadikat. Képeslapokon levelezett. Sorba állítottam őket, és kitűztem a brooklyni lakásom falára, Prinsengracht, Keizersgracht, Herengracht, Jordaan. Utcaképekben gondolkodott. Az egyiken be is jelölte piros ceruzával a házat, ahol lakott.
Egy féléves tanulmányúton volt az Universiteit Amsterdam pszichológia-tanszékén. Már jó hírű előadó volt, megjelent egy-két komolyabb értekezése is. 1996-ban írta ezt: Egy igazságos világba vetett hit.
Istenem, Hedvig. De drága ez.
Azóta sok dolog került fel a falra, és sok dolog került le onnan. Sokat takarítottunk, sokat költöztünk, de ezek a képeslapok valahogy túlélték az utazásokat, az új házakat, és megvannak mind a mai napig egy kifakult New Balance futócipő dobozában.
***
Felszálltam a repülőre. Nem komplikált az út New Yorkból Amszterdamba. A londoni után ez a lehető legegyszerűbb járat, KLM, Schiphol. Repülök a Hajótemetőbe.
Gyakran kioktatnak a gyerekek, mert szeretek utánanézni a dolgoknak. De hiába okoskodnak, a nagy szerelem számomra az etimológia, és ez így is marad. A repülőtér a Haarlemmermeer tóról kapta a nevét, ami önmagában is az utolérhetetlen holland humorérzék bizonyítéka. Ki másnak jutna eszébe egy ilyen szóösszetétel, hogy Haarlemmermeer? Sok hajó pusztult el itt a kiismerhetetlen viharok és az gyors örvények miatt. Féltek tőle a tengerészek, pokolnak nevezték, temetőnek, ahol a hajók megfeneklettek, Schip-hol.
És volt valami csodálatos abban is, ahogy ez a név legurult a narancsra rúzsozott stewardessek nyelvéről. Welkom op Schiphol, Amsterdam. Összetört, ahogy susogták az s betűt, az egyenruhás szőkeségük, a selypítős Schiphol, a selypítős Amsterdam. Könnyed volt, játékos, felszabadítottak bennem valami régen alvó gyerekes energiát a holland csajok.
Reggel hatkor érkezünk, de már megy a pia a repülőtéri bárokban. A bejáratnál két Heineken-nő sétál egy tálca sörrel. Parányi kóstolópoharak. Lenyomok kettőt, ahogy a taxis visz a szállodához. Szokatlan ez New York után, fehér sofőr, tiszta kocsi. Ilyen akkoriban már nem volt New York utcáin.
A Novotelbe megyünk. Modern, egyszerű, közel a város központjához.
A recepciós nő elém csúsztat egy szexkatalógust. Válasszak egy eszkortot estére, mutat a színes fényképek melletti checkboxra. Meglep az ajánlat. Ez valahogy kimaradt az útikönyvekből.
Én inkább egy biciklire gondoltam, mondom neki.
Az is van, mosolyog, de abból csak egyféle.
Elbeszélgetünk egy kicsit, amíg kitölti az adatokat. Korán van még, egyedül vagyok az asztala előtt. Újra próbálkozik a katalógussal. Kedves, segítőkész, otthonos hangulatot teremt.
Mi lenne, próbálkozom, ha hagynánk ezt a katalógus-dolgot, és te jönnél fel, mondjuk, este hatkor? Tévé, vacsora. Jól jönne nekem egy amszterdami útikalauz.
Hirtelen fagyos, hivatalos lesz. A bal oldalon találod a liftet, irányít nyújtott karral, mint egy veterán stewardess, jobbra a konyha, egész nap van reggeli. Nem néz fel a számítógépből, amikor visszanyújtja a papírokat.
De feljön. Pontosan este hatkor. Beengedi magát, van kulcsa. Ott alszik egész héten a sezlonon. Csendes szobatárs. A külvárosban lakik, jól jött neki egy pár nap ingázás nélkül. Jó a humora is. Reggelente, amikor a zuhany után felveszi az egyenruhát, leül mellém az ágy szélére, és megpaskolja a kezemet. Nem álmodtad, Józsika, én csináltam.
***
Sör, sajt és csoki a hátizsákban. Amszterdam-menü. Ez tíz napra az alapkaja. Itt-ott jön hozzá egy reggeli tojásrántotta, friss baggett, és még több esti sör, de ez az alapjárat. Biciklizek egész nap. Ingyenes Novotel-szolgáltatás a bringa, tökéletes a városnézéshez.
Amszterdam meglepően kicsi és kiismerhető. Berajzolok a térképbe egy pár tájékozódási pontot, a piac, a Rijksmuseum, a Rembrandt-ház, a Sörmúzeum, az Ajax-stadion, a vasútállomás és az Oude Kerk. Ennyi elég. Hajtok egyik helyről a másikra, és megnézem, mi van közöttük.
Vannak történetek a csúnya amerikairól, de azok inkább párizsi mesék. A hollandok az ember jobbik énjét hozzák ki. Itt van például ez a két srác a Rijksmuseumban, az öltözetüket nézve egy meleg pár San Franciscóból. Nagyon elemükben vannak, és borzasztóan büszkék, hogy becsempésztek hat üveg mini martinit a drága kis Versace-válltáskájukban. Abból kortyolgatnak a festmények között. Nagyokat nevetnek, ahogy tánclépésben imbolyognak előttem a sorban. Éjjeli őrjárat, kuncognak. Sasszéznak előre-hátra.
És egyszerre érünk oda. Az Éjjeli őrjárat elé. Rembrandt, 1642.
Vagyunk talán sok százezren, vagy akár millióan is, akik ismerik ezt a festményt az iskolai könyvekből, a poszterekről és az útikalauzokból, de nem készített fel egyik sem a látványra. Ahogy ez a festmény itt tündököl a múzeum félhomályos kiállítócsarnokában.
Térdére esik az egyik srác. Vigasztalhatatlanul zokog. Itt-ott felemeli a karját, kezével a festmény felé int. Próbálja leírni, elmondani, elmutogatni a leírhatatlant. Hogyan lehet valami ilyen gyönyörű?
Könyvek sorát írták erről. Ahogy ez a festmény a sok száz dimenziójával magához húz, veled együtt lebeg, ahogy felrobban előtted.
A teremőr, aki eddig csak udvariasan terelgette előre a hosszú sorban álló embereket, hogy demokratikusan megadja mindenkinek a pár perc csodálatot, odamegy hozzá, és átöleli. Így állnak, térdelnek hosszasan a festmény előtt, mint valami biblikus szentháromság egy Masaccio-vásznon.
Amster-dam. A gát az Amstel folyón.
***
Nézem a párizsi vonatokat. EuroStar. Nem tudom, miért, de át akarok menni a hajnali vonattal Párizsba. Egy napra, csak körbejárni a várost. Megtervezem fejben. Indulás 7:10-kor Amszterdamból, érkezés 10:30-kor, Gare du Nord, Párizs. Ha nem találok biciklit, megyek taxival és gyalog, ami csak belefér.
Beállok a sorba a jegyért.
Antwerpenbe megyek, mondja bemutatkozás helyett egy mellettem álló nő, de ha szeretnéd, itt maradok estére veled.
Mondja ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És talán az is, bár lehet, hogy csak a holland csajoknak osztotta az élet ezt a titkos, minden hagyományt felülíró jolly joker lapot.
Beavatom a párizsi terveimbe. Meglepetésemre bólint. Szívesen eljön, mondja. Ott tanult. Szereti Párizst.
Megvesszük másnapra a jegyeket. Szerez az állomás előtt egy biciklit, és visszatekerünk a hotelbe. Hárman vagyunk. Most én alszok a sezlonon, a lányok a nagyágyon hancúroznak.
***
Párizs jó volt. Minden bejött. Tökéletes, egynapos romantika. Kezdjük azzal, hogy sütött a nap és fújt a kellemes májusi szél. Ott volt az összes párizsi csaj az utcán, szellőztették a téli bugyit. Ügyes volt a nő is. Kiderült, hogy belga, nem holland. A belga nem más, mint tejmentes holland, hunyorított bocsánatkérően, buta kis brüsszeli vicc. Szeretsz így is?
Besegített a franciában. Egy rohamkocsi sebességével száguldottunk egyik helyről a másikra. Nem gondoltuk volna, hogy ennyi dolgot letolunk egy fél nap alatt. Nem volt még TikTok, de biztos, hogy megdöntöttünk valami csúcsot.
Fogtuk egymás kezét a Notre Dame lépcsőin, ettünk valami teljesen ízetlen szendvicset egy automatából. Citromfagyival jártuk körbe az Eiffel torony talapzatát, mire végre ránk került a sor. Le Monde-papírhajó a Szajnán, és egy fotónyi pillanat a Sorbonne-kápolna előtt, ahol a harmincas évek végén nagybátyám a filozófia doktorátusát kapta.
És ennyi volt. Szívvel-lélekkel ennyi fért bele. Este tíz harminckor ismét Amszterdamban volt a vonat. A tejmentes holland már kiszállt Antwerpenben.
***
A Keizersgracht mellet leülök egy padra. Kotorászok a képeslapok között, keresem a piros ceruzával bejelölt címét.
A férjem megőrül a gyerekektől, írja, himlősek. Elkapták a bárányhimlőt. Még a seggük is foltos. Vörösre vakarták magukat.
Megtölti a környéket az ajtókon és az ablakokon átszivárgó hasisfüst. Kérdezem a srácot a kávéházban, mi ez a zene, nem hallottam még. Nem beszédes, előhúzza a CD-t a fiókból. Énekel a lemezzel, pattog a ceruza a kezében.
De Alto Cedro, voy para Marcané
Llego a Cueto, voy para Mayarí
Bóklászok egy kicsit az üzletben. Fátyolos szemű hipszterek. Aztán vissza a padra a Keizersgracht mellett. Jók ezek a lakóhajók a vízen. Álmodozok, érdekes élet lehetett volna.
***
Tele van a faszom ezzel az Anne Frank-dologgal, írja Hedvig, itt áll sorba a sok fasz koreai, meg a sok fasz japán, meg a sok-sok fasz mindenhonnan. Fényképeznek, mosolyognak, sörrel a kézben pózolnak. Van valami elképzelésük arról, hogy mi történt itt?
***
Végre megtalálom a címét, de nem megyek fel hozzá. És mire másnap felmegyek, már nincs ott.
Visszament Budapestre, mondja a szomszéd nő, és behív egy teára. Beteges kis nő volt, mindig rohant. Minden kiesett a kezéből. Mintha az idővel harcolt volna.
***
Elmegyek egy kincskereső útra. Amszterdami szokás. A csatornák gazdag lakói kinyitják ilyenkor a házaikat egy napra a játéknak. Teát, kávét és süteményt szolgálnak fel. Elrejtik a következő címet valami németalföldi antikban, gyakran a gyerekek fapapucsában. Be lehet járni a belső udvarokat, a csinos kis kerteket, a pincéket, a nappalikat. Meg lehet csodálni a grafikákat, a festményeket, a csodálatos, kézzel gyalult konyhabútorokat. Sohasem gondoltam volna, milyen sziporkázóan gazdag világ várja az embert az egyszerű németalföldi házak faszádjai mögött. Félelmetes pedantériával őrzött kultúra, nyers egyszerűség, évszázados csempék, teafőzők, edények, mind mindennapi használatban. A hagyomány a gazdagságunk, magyarázza az egyik házigazda, az egyetlen, az örök értékrend.
***
Akkor még nem tudtam, mennyire igaza volt a szomszédjának. Az idő ellen harcolt. Napokat lopott, órákat, hogy a gyerekeivel, a férjével és a szeretteivel legyen. Nem volt már ideje írni.
***
Kossuth utca, Liszt Ferenc, Vár utca, Kálvin tér. Évekig így mentünk haza iskola után. Berényi Pali, Hedvig és én. Kossuth gimi, Csokonai Színház, zeneiskola, Refi, és ott a padoknál elváltunk, ki-ki a maga útjára, Pali a villamosra, Hédi a nagytemplom mögötti házukba. Néha a színház mögötti talpalóban megettünk egy gesztenyepürét. Néztük a hangoskodó negyedikeseket. Hédinek volt egy nagy szerelme, Sanyó. Őt nézte a szemüvege alól. Pali ilyenkor megzavarodott, és idétlen vicceket mondott.
***
Aztán volt egy időszak, amikor az élet csak ment a maga útján, és nem találkozott a magyar az amerikai világommal. Nem hallottam, csak később, hogy Hédi meghalt. Nem halt bele ebbe a kurva országba, csak rákos lett. Hagyott hátra két fiút, a férjét, és sok befejezetlen tanulmányt. Ő volt az első az osztálytársaim közül, aki elment. Már eléggé öregek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, nem lehet csak úgy átnyúlni abba a másik világba, az ő új világába, megölelni, és mint egykor az osztályteremben, jól hátba veregetni. De mégis jól esik azt mondani: szia, Hédi, mi mindannyian nagyon szerettünk.
***
Késő délután felülök a repülőre. Bámulom a szőke stewardesst, a kékszemű, narancsrúzsos mosolyát. Vidám, ahogy rám néz. Holland világ. Mindent játékosan, mindent könnyedén.
Borítókép: Az Eurostar 1996-ban / fotó: Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP
Bejelentkezés