Amerikai Sztahanov | 22. rész: Miért sírt a torockói medve?

Remekre sikerült a Volvo-mese. Igazi családi legenda volt. Nevetős. Azt ígérték a gyerekek, hogy a temetésemen ez ott lesz a legjobb tíz között. Készülőben van már ez a lista. Ilyenek a gyerekeim, már a temetésemet tervezik. 

Vettünk egy új Volvót. A legnagyobbat, hogy mindenki beleférjen. Ahogy hoztam haza, eszembe jutott, hogy az őzek lelegelik az összes virágot a ház körül. Megálltam a kertészeti boltban, ahol három terméket javasoltak. Medvepisit, prérifarkaspisit és vadmacskapisit. Félliteres flakonokban, koncentrált formában vásárolhatók ezek. Elmagyarázta az eladó, hígítani kell: egy rész pisi, kilenc rész víz. Nem kell sok, aztán lehet permetezni a virágokra. 

Éjszaka felébreszt a feleségem, hogy az összes szomszéd macska az udvaron nyivákol, különösen az új kocsi körül forgolódnak. Kiderült, hogy megfeledkeztem a flakonról. El is dőlt, és lassan kiszivárgott a vadonatúj pezsgőszínű ülésre. Hiába tisztogattuk, hosszú hónapokig megmaradt a kegyetlen bűz, és a rendszeres éjszakai macskajáték. 

Lehúzott ablakokkal közlekedtünk sokáig, téli sapkában, pulóverben, három törölköző az ülésen. Így is csípte a szemünket - hányinger keltő volt a macskaszag. Mi voltunk a környék páriái.

***

Szerették a gyerekek a családi legendákat. Meséltem nekik a sötétben, amíg el nem aludtak. Volt sok kedvencük, százszor is végighallgatták ezeket. Danny a kenyeres, a torockói medve, és persze a Frog Prince.

***

Henry, a legkisebb, már gyerekkorában könyvet írt. Komoly drámai tehetsége volt. A Frog Prince volt a család kedvence. Megőriztük. Megvan a család digitális archívumában is a Google Drive-on.

Előszó: a Frog Prince nem Henry-ről szól. A Frog Prince nagyon hasonlít rám, de nem én vagyok. 

Frog Prince szomorú volt. Az anyukája Kaliforniába repült. Oda szólította a munkája. Egy nagy konferenciára utazott. Nagyon okos volt az anyukája, előadásokat tartott, de mégis otthon hagyta a gyerekeket, és ezért volt szomorú a Frog Prince. Csak sírt és sírt, amikor senki sem látta. És a kutya, Charley is szomorú volt. Nagyon szomorú. Ha Charley tudott volna sírni, ő is sírt volna, de a kutyák másképpen szomorúak.

Frog Prince egyedül volt. Csak a testvérek maradtak otthon, Emily és Quinn, és a kutya, meg apu, és ott volt Filipé is. Játszottunk. De nem volt jó játszani. Anyu nélkül nem jó a játék. Az uszodában voltunk, amikor jött a nagy New York-i áramszünet. Ott voltunk este nyolcig. 

Apu kiszedte az összes fagyit a hűtőből, hogy ne olvadjon el. Kihozta az utcára, és jöttek a szomszéd gyerekek, és megettük az egészet dobozt. Frog Prince anyukája később megszidta aput, hogyan lehetsz ilyen hülye hogy fagyit adsz késő este a gyerekeknek. 

Apu gyertyákat gyújtott, és adott mindenkinek egy elemlámpát. Meleg volt. Nem volt légkondi, és nem mentek a ventillátorok. Apu a nappaliban felfújta a matracokat, és azt mondta, ma este itt táborozunk. Nincs vécé, a hátsó udvarban pisiltek a juharfa alatt. Ezért kellett az elemlámpa. Filipé jött velem pisilni, mert a Frog Prince félt a sötéttől. Én nem félek a sötéttől.

Később apu meséket mondott. A Hargita havasain síelt. Olyan volt, mint repülni, mondta. Innen repült a család neve is. Ide Amerikába.

Frog Prince anyukája nem telefonált. Pedig nagyon megígérte, hogy telefonál minden este. Sírt és sírt a kis Frog Prince. Apu azt mondta, nincs áram, azért nem működik a telefon. De Frog Prince tudta, hogy az anyukája akkor is tudna telefonálni, amikor nincs áram. Mindig azt mondta, én mindent megteszek érted. És nem kellett neki mindent megtennie, csak telefonálni. De nem telefonált. 

Amikor hazajött, a kis Frog Prince nagyon boldog volt. Arra kérte anyukáját, hogy ne hagyja őt itthon többet. Bújt hozzá, ölelgette. Hullottak a könnyei, szipogva rázta a fejét. Nem akarok többet a juharfa alatt pisilni. 

Henry Hargitai, 2001. augusztus.

***

Ahogy haladtak előre az iskolában, az ő legendáik is gyűltek. Filipé-é volt az egyik. 

Együtt nőttek fel, itt Sleepy Hollow utcáin. Picike történelmi városka ez. A híres amerikai író Washington Irving írt róla, Az Álmosvölgy legendája. Innen a név. Gyönyörű hely, harminc percre New Yorktól. Erdők és parkok, szomorúfüzek és még szomorúbb bükkfák. Olyan nagyok, hogy sátrakat lehetne verni alattuk. 

Mint sokan ebben a Hudson parti kis városkában, Filipé apja is kubai menekült volt. Ide jöttek Castro elől a hetvenes években. De az apa tovább menekült. Itt hagyta a feleségét és a két gyereket valami texas-i szőkéért. Az anyja is szép volt. Venezuelából érkezett ide. Nem beszélt angolul, a helyi szupergazdag magániskola menzáján dolgozott. Mosogatott, főzött, ebből éltek. Kevés volt a pénz, de munka után hazavitte az iskolai maradékot. Így mindig volt jó étel az asztalon, még a szomszédoknak is jutott.
 

Henry-vel jóban-rosszban együtt voltak. Óvodától érettségiig. Együtt fociztak, zenéltek, csajoztak. Filipé nagyra nőtt, olyan volt, mint a híres kubai bokszoló, Teófilo Stevenson. Lelógott a lába az ágy végéről. Énekelt, játszott a nagy spanyol gitáron, kiváló volt minden sportban. A gimnáziumban ő volt a csapat romboló középhátvédje. lepattantak róla a támadók. 

Első gimibe jártak amikor hazahoztak két kiscsajt. Ott aludtak mind a négyen Henry szobájában. A feleségem csak reggel vette észre. Félálomban ment az előszoba felé, ahol két pár női papucsot talált. Idegen papucsok, hitetlenkedett, lehetetlen. Hogy biztos legyen benne, benyitott Henry szobájába. 

A fiúk a lepedő alá bújtatták a csajokat. Tagadtak a végsőkig. Miféle csajok, kérdezte Henry. Ki látott itt csajokat? Nincsenek itt csajok. 

Ezen röhögtek évekig, a feleségem döbbent arcán. Minden anya átéli ezt. Amikor a tündérkisfiú hirtelen nagyfiú lesz. 

Legenda lett a “nincsenek itt csajok” is. Benyomták ezt minden alkalommal egy-két sör után.

***

Filipé nem szeretett otthon aludni, az anyjánál. Szegényesnek találta a helyet. Deprimálónak. A környéken éjszakázott, mindig valaki másnál. Nálunk is sokszor. Egy nap kijött valaki a gyermekvédelmi hivatalból és közölték, nem mehet ez az össze-vissza alvás. Otthon kell a gyereknek. Az anyja panaszkodott.

Érettségi után kezdődött a hanyatlás. Filipé nem találta az irányt. A legtöbb gyerek egyetemre ment, a futballcsapat szétoszlott, megszűnt a rendszeresség, a mindennapos iskola, a napi edzések. Nagy lett az űr. 

Henry Bostonban kezdte az egyetemet, a többiek Kaliforniába, Floridába, Pennsylvániába mentek. Filipé otthon maradt. Lett volna számára is a lehetőség, de nem ösztökélte senki. Jól sportolt, hatalmas volt, bármelyik egyetem kapott volna rajta hogy ott futballozzon, vagy, hogy zenéljen. Gyakran ez választja el a sikert és a sikertelenséget, a család. A családod tagjai, akik tolnak előre, akik hisznek benned. Az anyjának ez nem ment. És történt is vele valami. Kirúgták a menzáról valami apróságért. Már Filipé hozta haza a pénzt, ő volt az egyetlen kereső. 

Kidobóként dolgozott egy bárban. Sörözött. Új társasága lett. Egyre csak züllött. Segítséget keresett, elment egy pszichológushoz. Rászálltak azonnal, fizetett mindent a társadalombiztosítás. Dolgoztak rajta, Zoloft, Prozac, Lexapro, felírták neki az egész patikát. Kísérleteztek vele, kevertek, adagoltak, be akarták mérni a megfelelő mennyiséget. 

Egyre jobban elvesztette az önbizalmát. Kórházba is került. Elvonókúra, több és több gyógyszer. Meggyőzték őt is és az anyját is. Beutalták, kiutalták. Beszedték a biztosítótól a pénzt. 

Henry néha hallott felőle. Utoljára Yonkersben volt valami járóbetegszálláson egy drogossal. 

***

Már melegszik a ház előtt a kocsi, kiabálnak a gyerekek, hogy jöjjek már. Hálaadás napja van, megyünk Connecticutbe a feleségem nővéréhez, Aunt Debbie-hez. De nem tudok elszakadni. Még egyszer lejátszom. Florence And the Machine. Royal Albert Hall koncert, az utolsó két szám. Dog Days are Over, Shake it Out. Ezt hallgatom, Youtube. Volt már mindenkinek ilyen pillanata. Beleélem magam. Játszom újra és újra. 

Nem vagyok poprajongó, de csúcs ez a nő, csúcs a filharmonikus zenekar, és ez az egész Royal Albert Hall-dolog. Nem nagyon hiszek a transzcendens dolgokban, de úgy érzem valaki üzen. Lehet, hogy csak képzelem. De mégis, három gyerekkel megérzi az ember, ha valami nincs rendjén.

A kocsiban a feleségemhez fordulok, hívtad Filipé-t? 

Nem, mondja. 

Kérdezem a gyerekeket. Ők sem hívták. Mondom nekik, hívjátok akkor most. Hívják, de nincs válasz. 

Amikor kisebbek voltak, Filipé ilyenkor velünk jött. Ott ültek négyen a nagy sezlonon, és nyomták teli pofával a sült pulykát. Sok kép volt róluk, ahogy évről évre nőttek – a Silvermine Thanksgivings sorozat. Itt laktak Debbie-ék, Silvermine, Connecticut, egy fehérre festett többszázéves angolszász stílusú házban, ahogy itt mondják, saltbox. 

Elvisszük a kutyákat sétálni a kis folyó partjára. Történelmi környék, minden ház egy építészeti csoda. Old Kings Highway, Old Post Road, restaurált vízimalmok, milliós házakká alakított szénapajták, patinás angolszász világ. Vacsora után jönnek a sütemények, pekándió torta, almás pite és Debbie specialitása, a csokis pisztáciatorta. 

Hideg szél fúj, amikor hazaindulunk. Sötét van. Henry vezet vissza Bristolba, az ESPN stúdióban egy reggeli rádióműsorban dolgozik. Quinn, a vasútállomáshoz taxizik, megy vissza New Yorkba, Emily, a feleségem, és én Sleepy Hollow felé tartunk. Nem jó érzés az, ahogy mindenki másfelé indul, ahogy szétszóródik a család. 

***

Másnap futótűzként terjedt a hír. Meghalt Filipé. Felakasztotta magát a fürdőszobában. Vasárnap, hálaadás napján. Egyedül volt otthon az anyjával. Nem hívta őket senki vacsorára. 

***

Henry a stúdióban van, a reggeli ESPN-műsor a vége felé jár. Küldök neki egy sms-t. Gondoltam, jobb ha tőlem tudja. A főnöke és két kolléga hozza haza. Kedves tőlük, másfélórás kocsiút. Ülünk a konyhaasztal körül. Toszogatjuk egymásnak a szendvicseket. Nincs mit mondani. 

A temetés a Covid első hetében történt. Még nem volt a maszkos őrület. Többszázan jöttek a templomba, a kubai közösség, a venezuelai közösség, a futballcsapat minden tagja, a cheerleaderek, az edzők, még az apja is előkerült Texasból. 

Ott feküdt a ravatalon vajszínű öltönyben. Hosszú, lassan hömpölygő sor gyülekezett a végső búcsúra. Ott álltunk mi is, vártunk a sorunkra, Henry, Quinn, Emily, a feleségem. A ravatal mellett egy fogason ott feszített a meze és a sisakja. Mentek vele a sírba. 

Henry hívott pár héttel később. Nincs már benne semmi, kizokogta magát. Amikor ott ültünk a kocsiban, mondja, amikor Aunt Debbie-hez mentünk hálaadásra. Nem hívtam. Csak úgy tettem, mintha hívnám. De nem hívtam. Nem tudom miért. Ha hívtam volna, talán más lenne ma minden. Sajnálom. Jelent egyáltalán valamit, ha azt mondom, hogy szörnyen sajnálom? 

***

Este van Szamoskéren. Nagyapám mesél. Két világháborút megjárt, hosszú életet élt. Nagymamával ők őrzik a legjobb meséket a faluban, sokat a szívükben, sokat a télikonyha dióbarna polcán. 

A tanulás a legfontosabb, kezdte Nagyapa. Honnan tudom én ezt? 

A torockói medve mondta, nevettem. 

Mit mondott a torockói medve? 

Azt, hogy a tudás olyan, mint az álom, senki sem tudja elvenni tőled. 

Látod, ezért kell tanulni. A tudást magunkkal visszük mindenhová. Mint egy hátizsákot.

Volt a medvének hátizsákja? 

Volt. Tele málnával. 

Hogy fért bele a sok tudás, ha tele volt málnával? 

Aki igazán tanulni akar, az mindig talál egy kis rést, ahová befér valami új. A torockói medve mondta ezt nekem. Mondta neked is? 

Nem. Én nem láttam a medvét. 

Hercegovinából jöttünk jeges esőben a hadifogság után. Már lezárták a határokat. Bulgária felől próbáltunk Erdélybe jutni. Gyalog hetekig tartott az út. Ott találkoztam vele. Hol is voltunk? 

A hegytetőn, a málnásban voltatok. 

Félrehúztam a bokor tetejét és hopp, ott volt. Málnázott a másik oldalon. Megijedtünk mind a ketten. Nem is tudom, ki ijedt meg jobban. Megszorította a kezemet, éppen így szorította. Érzed?

Honnan jöttél? kérdezte. Mondtam neki, a háborúból, az olasz frontról.

És a gyerekek? kérdezte a medve, hol vannak a gyerekek? 

Szamoskéren. A töltésen szánkóznak. 

Nekem is van három, mondta a medve, a medveiskolába járnak. 

Mutattuk egymásnak a gyűrött kis képeket. Szép kis medvebocsok voltak. Mind a három jól tanult.

Tényleg voltak akkor képek, nagyapa? 

Voltak. 

Még mindig szorította a kezedet? 

Igen. 

És ott ültek egész éjszaka a málnabokrok alatt. Sötét volt. Várták, hogy feljöjjön a hegyek mögül a nap. Szorították egymás kezét. Keservesen sírtak. 

***

Emily és Quinn már régen alszanak. Henry még lopja a pillanatokat. Félálomban, lepilled a szeme, de azért még megkérdezi: Miért sírt a torockói medve? Emily nem tanul jól az iskolában? Anyu azt mondja, fiúzik.

A választ nem hallja már. Mélyen alszik a másik kettő mellett. Szuszog békésen a hosszú nap után.

Nem. Nem azért drága kisfiam. Azért sírtak mert elveszett az ország.