Az „ennél bármi jobb” elviselhetetlen erkölcstelensége

Elszállt a nyár

Egy nyáron át zúgott a „mocskos Fidesz” a mámorító magyar fesztiváléjszakákban. Az eleve nem problémamentes skandálás – hiszen ez erőszak, amellyel egy állásfoglalást, hangulatot, életérzést kényszerítenek olyanokra is, akik nem ezért mentek egy kulturális rendezvényre – felvet egy kényelmetlen kérdést. Mi értelme van ennek? Az az igazság, hogy semmi. Nincs értelme, nincs jelentése, nincs iránya. Nem létezik olyan párt, hogy Mocskosfidesz, más politikailag értelmezhető következménye pedig nincs a rigmusnak.

Nem 1989-et írunk, amikor a „demokráciát” tömör és ütemesen ismételt követelésének nagyon is volt tartalma, könnyen beazonosítható üzenete. Bukjon a pártállam, s hogy utána mi legyen, döntse el a nép. Nem hordozott elköteleződést azzal kapcsolatban, hogy ki milyen kormányzást, államot, társadalmi berendezkedést akar, s pláne nem, hogy kinek a vezetésével. Ellenben 2025 valóságában a mocskos Fidesz ilyetén emlegetése annyit tesz, hogy „hajrá Tisza”. Esetleg „hajrá Mi Hazánk”. Bizonyos gardróbfesztiválokon, ahol halkan munkásmozgalmi indulókat és Bródy-dalokat dúdolnak, még „hajrá DK”-t is jelenthet, de ettől most tekintsünk el.

Egy versengő többpártrendszerben persze a „mocskos Fidesz” egy különösen népszerűtlen kormány iránti ellenszenv megnyilvánulása volna, semmi több, de alighanem a skandálók értenek egyet leginkább azzal, hogy nálunk nem versengő többpártrendszer van. Arra pedig, hogy a kormány mennyire népszerűtlen, térjünk vissza később. Szóval a fölcsendülő „mocskos Fidesz” mégiscsak leginkább „hajrá Tiszát” jelent, főleg, hogy aki elárulja, hogy őt az egész nem érdekli, netán más ellenzéki pártra kíván szavazni, az hirtelen a mocskosfidesszel válik egylényegűvé. Amennyiben egy ellenzéki érzelmű demonstráló azt óhajtaná kifejteni, hogy a Fidesz bukását feltétlenül szükségesnek tartja, mert kormányzását népjóléti, geostratégiai, makrogazdasági és egyéb okokból, valamint a közmorál szempontjából károsnak ítéli meg, a bukást követően viszont álláspontja szerint szabadon lehessen választani a különféle alternatívák közül, akkor felszólalása imígyen hangozna: „mocskos Fidesz-Tisza”. Logikailag ez felel meg a ’89-es követelésnek. A Tiszának ugyanis esze ágában sincs változtatni a közjogi struktúrán és a hatalomgyakorlás módján. Előbbiről vezetőjük maga nyilatkozott, és hivatalosnak tekinthető dokumentum is tanúskodik róla, utóbbit számtalan gesztus erősíti meg. Ám, ha ez megpendítődik, akkor „most nem erről kell beszélni”, „nem a Tisza kormányoz”, „a folyón akkor kell átkelni, ha már árad”, különben is arról kéne inkább szót ejteni, hogy mocskosfidesz.

Régi műsorhoz új férfi kell

Igazából mindez ismerős, ezt játsszuk lassan másfél évtizede.

Annyiban azonban mégis újdonság a jelenlegi helyzet, hogy a régiek legalább szavakban elkötelezték magukat egy kiegyensúlyozottabb, kompromisszumosabb szisztéma, például egy új alkotmány mellett (bár arról semmi érdemlegeset nem mondtak, hogy miként képzelik el ezt megvalósítani), és kulturálisan és az elvek szintjén mást jelenítettek meg, mint az uralkodó párt. Mostanra csak a mocskosfidesz maradt.

Nyilván senkinek nem kell magában tartani ebbéli mondandóját, a Fideszt ezer és egy dolog miatt lehet kárhoztatni. Lehet nyilvánosan bírálni, csöndben utálni, egyes intézkedései vagy bizonyos ügyekhez való állandó hozzáállása ellen tiltakozni, direkt ilyen célból összehívott alkalmakon vörös fejjel szidalmazni. Azonban a bírálat egyes módjai adott viszonyrendszerben a konkurencia támogatásával egyenértékűek. Az adott viszonyrendszer a logika nyelvén úgy írható le, hogy ha nem a, akkor b. Az egyes módok pedig sokfélék lehetnek, példának okáért egy koncerten minden belátható és vállalt cél megjelölése nélkül csak úgy elkezdeni átkokat szórni az egyik félre, tehát agitálni ellene. Vagy az összes közszereplő, megmondó által pusztán a dühöt kiszolgálni, csak és kizárólag a már meglévő indulatokat szítani. Vagy a média részéről egyáltalán nem foglalkozni a kilátásokkal, a nagyobb összefüggésekkel, hanem megállás nélkül csak a regnáló hatalom mesteri ügyességgel kivitelezett rémtetteit taglalni, egyben dilettantizmusukat és nevetségességüket gúny tárgyává tenni, miközben az ellenfél paneljeit kritika nélkül átvenni. S mindez – noha propaganda – még mindig érthető lenne, ha az ebben résztvevők meg volnának győződve, hogy az alternatíva csak a kormány bukását hozza el, utána pedig mindenki kényszermentesen dönthet majd a közügyekben, és él, ahogy akar. Azonban ezzel kapcsolatban nehezen palástolható kételyek mutatkoznak.

Nem véletlenül szakad meg a Fidesz szapulásánál az ellenzéki monológok sokasága. A többség érzi, hogy a folytatás kellemetlen, sőt nemegyszer a felütés is magyarázkodással kezdődik: „nem vagyok tiszás, de…” Nincs de. Pontosabban egy „de” létezik: DE az vagy. Szavazóként, sőt agitátorként az. Ami nem baj, csak vállald a felelősséget a következményekért.

Ki viszi át?

Amikor arról döntünk, hogy kinek adunk felhatalmazást a kormányzásra vagy bármilyen közéleti pozícióra, akkor nem erkölcsi ítéletet hozunk, hanem a jövőt mérlegeljük. Természetesen egy személy, illetve személyegyüttes viselt dolgainak van szerepe a döntésben, de ennek is csak a jövő szempontjából. Egyfelől a hitelességet érinti, mennyiben lehet hinni a fogadkozásának, annak, hogy önzetlen, becsületes, ügybuzgó vezető lesz múltbéli tettei alapján. Másfelől, hogy a döntés miként hat a jövőbeni folyamatokra, mondjuk egy rossz kormányzás utáni megerősítés üzenheti azt, hogy akkor nincs is értelme „jól” kormányozni. Ezek valóban – több más mellett – a döntést befolyásoló tényezők, és a jelen helyzetre a következőként foglalhatóak össze. Amennyiben a Fidesz nyer, akkor ismételten – negyedszerre – is megerősítésre kerül mindaz, ami a közjogban, külpolitikában, vagyoni átrendezésben, egészségügyi ellátásban, szimbolikus politizálásban stb. a NER-ben történt. Ha viszont a Tisza győz, az azt üzeni, hogy a mindehhez való asszisztálás, sőt, az ebből való haszonszerzés rendben van, ha az ember jókor ugrik ki – vagy rakják ki – a rendszerből. Most csak rögzítsük, hogy a múltbéli tettek megítélésének dimenziója a választásban ennyi. Illetve még tegyük ide azt a kérdést, hogyha a negyedik megerősítés elmarad, de három már megtörtént, akkor annak miféle jogi, etikai, személyi konzekvenciája lehet, főleg úgy, hogy a reménybeli új kormányfő a NER 16 évéből 14-et lelkesen támogatott. Egyelőre ezt a kérdést is hagyjuk csak itt.

Azt sem árt ilyenkor tisztázni, hogy egy képviseleti demokráciában nem a közjó egyes elemeiről határozunk a választásokon, tehát nem a potméteren tologatjuk a csúszkát, hogy ennyivel több gyermekvédelem legyen és ennyivel kevesebb adó, még ha nem is teljesen mellékesek a hatalomért versengők ezirányú ígéretei. Azonban konkrét személyeket hatalmazunk föl az irányításra. Mégpedig valami olyasminek az irányítására, amely roppant komplex dolog. Vagyis fölöslegesek az olyan kiborulások, mint például „hogy támogathatsz valakit, amikor romba döntötte az oktatást?!”. Ez csupán a saját benyomások és prioritások abszolutizálását jelenti, annak elvitatását, hogy másvalaki ítélhet meg máshogyan egy állapotot, vagy lehet számára más a fontos.

Idetartozik az is, hogy a feladat, amelyre felhatalmazást adunk, kétharmadában nem látható előre. Egy árvíz, egy háború, egy járvány keresztülhúzhat bármilyen számítást, ahogy a normál ügymenet során is számtalan új nehézség merül föl. Tehát nem csupán a szereplők múltját, az általuk javasolt megoldásokat, de alkalmasságukat is mérlegeljük a döntés során. Az alkalmasság is sokféle, nem csupán irányítási képesség, de a politikai zömnél ütésállóság, tűrőképesség, fegyelem, hogy mennyiben tudnak kitartani, és támogatást biztosítani a kritikus időszakokban is.

A hitelességről, az ígéretekről és a rátermettségről csak őszinte vitában lehet eszmét cserélni, és nem az elmúlt éveket jellemző idegbajban, mivel már az sem teljesen egyértelmű, hogy milyen jeleket kell figyelni ahhoz, hogy következtetni lehessen a későbbi hatalom természetére. Teszem azt, a NER működéséről, módszereiről, stílusáról több mindent jelzett előre a Fidesz ellenzékben töltött nyolc éve, mint az azt megelőző első Orbán-kormány. Így a Tisza másfél éve, a gondolatok inkoherenciája, a rendre előtörő agresszivitás, az ad hoc működés, a többször megmutatkozó totális szervezeti káosz, a Főváros Közgyűlésben tapasztalható inkompetencia és felelősséghárítás nem feltétlenül gyermekbetegségként nyugtázandó, hanem figyelmeztető jel egy esetleges kormányzást illetően.

Morál és történelem

Mindennek, amit eddig írtam, a megkerülése, a mérlegelés elmulasztása, a szembenézéstől és az érvektől való menekülés az „ennél bármi jobb” sűrűn emlegetett toposza.

Mindennél lehet rosszabb. Ez azokra a helyzetekre is igaz, amikor a későbbi rosszat a korábbi kevésbé rossz immanens módon magában foglalja. Példának okáért – és most nem történelmi analógiát akarok fölállítani, bár sajnos egyre több hasonlóságot érzek, hanem az érvelési hibára rámutatni – a Horthyt háttérbe toló Sztójay, illetve a Horthyt váltó Szálasi egyaránt sokkal rosszabb volt Horthynál. Az 1944 során legyilkoltakat pedig kevéssé vigasztalja, hogy Sztójay és Szálasi hatalomra kerüléséért és eljárásaiért a Horthy-rendszer is a vádlottak padjára ültethető.

A túlélésért küzdők számára az, hogy adott pillanatban kihez fűzzenek csodával felérő reményeket, a vétkes és ingatag kormányzóhoz vagy a német bevonuláshoz, avagy a nyilas hatalomátvételhez, az nem morális dilemma, hanem gyakorlati teher. Az „ennél bármi jobb” (ami elhangozhatott volna ’42-ben vagy ’43-ban is, és el is hangzott) viszont egy külső morális parancs, amely nem mellesleg tagadja a szabad választás létjogosultságát, a személyes autonómiát. Hiszen ahol kiadták a morális parancsot, ott további lamentálásnak, eltérő akaratnak helye nincs, ha erkölcsös lénynek tartod magad.

A jelenleg érvényben lévő morális parancs Putyinnal függ össze. Kötelességed a kormány menesztéséért küzdőket támogatni, különben mindannyian egy oroszbérenc kirendeltségvezető basáskodása alatt senyvedünk tovább. Bár Angela Merkel véleménye picit autentikusabbnak tűnik, mint az egymást hergelő fészbukforradalmároké, az oroszbérencség művelt körökben faktum. Ennek alapja Orbán Viktor szívélyesnek tűnő viszonya Vlagyimir Putyinnal, néhány vitatott biznisz, valamint az, hogy a magyar kormányfő az orosz agresszió első pillanatától nem az ukránok melletti kiállást, nem a bármi áron való segítésüket hangsúlyozta, hanem a béke szükségességét.

A kérdés megint csak gyakorlati. Hogyan lesz vége a háborúnak? Annak a folyamatnak a során, amely a harcok remélhető befejezésééig vezet, az Orbán-kormány Trump Amerikájához fogja igazítani lépéseit, nem Oroszországhoz. Lehet, hogy sokaknak ez sem tetszik, de a legnagyobb finanszírozó, az USA számára az ukrán ügy nem prioritás, Európa pedig nem fog önmaga háborút viselni, és Putyint nem fogják nemzetközi büntetőbíróság elé állítani. Hogy a rossz nem nyeri el méltó büntetését? Ki látott még ilyet! Állítólagosan felnőtt embereknek kéne elmagyarázni, hogy a történelem nem népmese, amelyben a legkisebb sorozatszínész lekardozza a hétfejű medvét. Ha már feltétlenül moralizálni szeretnénk, akkor az is fölvethető, hogy ki jár el erkölcsösen: aki illúziókat táplál, vagy aki megkísérel szembenézni a könyörtelen valósággal, és annak fényében propagálja a szerinte optimális megoldást.

A rideg tények a Putyinnal való smúzolást nem teszik meg nem történtté. Ugyanakkor a keleti önkényurakkal való cimborálás legdöbbenetesebb akciója az volt, amikor Magyarország kiadta az azeri baltás gyilkost Ilham Alijevnek. A legrégebbi keresztény állam, Örményország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat hazánkkal, de sokan azok közül, akik ma a nyugati értékek (így a kereszténység) és a becsület nevében a galád Orbánnal való leszámolást hirdetik, azonnal mentegetni kezdték a húzást. Noha Alijev azóta egy hamisítatlan etnikai tisztogatást is végrehajtott, amihez Orbán Viktor szívből gratulált, az Európai Unió morgott egy kicsit, hogy azután idén Antonio Costa, az Európai Tanács elnöke és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke barátságos találkozón cseréljen eszmét az azeri elnökkel. Ennyit az erkölcsről és a nemzetközi kapcsolatokról.

Csak egy igaz út járható

A moralizálásnak aligha a vélelmezett gonosz legyűrése a célja. Amennyiben az elemi erejű fölháborodás, a tűrhetetlen állapotok megváltoztatása mozgatná az „ennél bármi jobb” prófétáit, és tényleg meg volnának győződve az egyetlen lehetséges megoldásról (ahogy egy hasonlóan elborult időszakban a Kárpátia dalolta: „csak egy igaz út járható”), akkor kétségbeesetten igyekeznének megérteni a fennálló rend híveit, és egyenként próbálnák megtéríteni őket. Azonban a kormányellenes nyilvánosságban a hétköznapi, „normális”, megfelelő belátási képességgel rendelkező fideszes nem tud megjelenni. Helyette freakshow-t mutogatnak elborult fanatikussal vagy vegetáló ösztönlénnyel, akit nem kell és nem is lehet megérteni, így vitázni is fölösleges vele. Az „ennél bármi jobb” tételéből szervesen következő médiakép azt demonstrálja, hogy vannak a különbek (általában magasabb státusúak, előkelőbb szakmákat űzők – tessék rápillantani a választási térképekre), illetve a megtévesztettek, a megvettek és az amúgy is selejtesek. Utóbbiak egy hirtelen megvilágosodás vagy valamilyen drámai fordulat eredményeként egyszer csak megváltoznak, vagy elfogynak maguktól.

Az ellenzéki orgánumok tartalmaival átitatott törzsközönség lassan el is hiszi, hogy igazi fideszes nem létezik. Reflexből dob röhögő fejet a neki nem tetsző kutatásokra, negligálja az időközik eredményét, kiköveti vagy letiltja a közösségi médiában azokat, akik nem a séma szerint interpretálják az eseményeket – ezért tűnik kirívóan népszerűtlennek a kormány. Ez a metódus azonban megint nem visz közelebb az ország valóságához vagy valamilyen vágyott jövőképhez, csupán az ellenzéki belvilágot jellemzi és elsősorban azokat, akik az ellenzéki belvilághoz beszélnek. A beszúrt hivatkozásra kattintva egy 2014-es írás olvasható, mivel a NER-ben hamar kialakult az a fajta ellenzékiség, amely nem akar teret hagyni a szimpla kormánybírálatnak, hanem tökéletes azonosulást vár el csoportgondolkodással kiötlött aktuális módszer iránt, amely éppen a reményt hordozza. Nem ér azt mondani, hogy kiütést kapok a kormánytól, de az egész fölhozatalt undorítónak tartom, nem veszek részt a szavazósdiban; igen, azon az áron sem, hogy marad az Orbán. Vagy azt, hogy elveim és komfortérzetem miatt kitartok valamelyik kispárt mellett; igen, azon az áron is, hogy marad az Orbán. Még leginkább azzal a közléssel tud mit kezdeni az ellenzéki közeg, amely szerint, ha ezt tudtátok megoldásként összehozni, akkor inkább maradjon az Orbán – hiszen aki ezt mondja, az megtévesztett, megvett vagy selejt.

Ennek a társas fertőzésnek a vírusgazdáit alapvetően az érzelmeik mozgatják, és nem az, hogy mennyire reális az az elgondolás, amelynek mindent alá kéne rendelni. Lehetnek ezek az érzelmek nemesek, például egyeseket annyira fölbosszant, amit a kormány egy számukra fontos ügyben művel, hogy egyéb ügyekre nem is tudnak figyelni; vagy az érzelmek kicsinyesek: egyesek személyes elégtételt akarnak venni valamiért. Akár így, akár úgy, ebben a lelki- és tudatállapotban képtelenség fontolóra venni, hogy az éppen követett mesterterv mennyire szolgálja a kitűzött célt. Így az ellenzéki véleményformálók által bűvkörbe vont csoportokat nem csupán folyamatos kudarcok érték, de a szüntelen harc sikeressége érdekében („most nem ezzel kell foglalkozni”) újabb és újabb önfeladásra kényszerítették őket, miközben értékes évek vesztek el. A látványos leépülés miatt talán a társas fertőzés okozta járvány végső stádiumába érkeztünk a Tisza-jelenséggel.

Tavaszi szél mit is áraszt?

Ez a szürreális tünetegyüttes a maradék hitelességet is aláássa, és minden eddigi fölháborodás őszinteségét megkérdőjelezi. Elvégre kinek és milyen gondja lehet a NER aranyifjaival, a harácsolással, a nepotizmussal, az oligarchákkal, az átláthatatlansággal, ha olyat emel pajzsra, aki bűnbánatot ugyan nem tanúsított, de rokoni alapon szerzett állásokban erősen megkérdőjelezhetően tevékenykedett, percekkel ellenzéki karrierje előtt Mészáros Lőrincnél járt állásinterjún, hetykén odavágja, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy évekkel korábban milyen tranzakcióval keresett pénzt, és hitelt érdemlően nem ígér különb viszonyokat?

A Tisza-jelenség szertefoszlatja az urbánus értelmiség igényességéről, nagyvilági ízléséről szőtt legendákat. Ugyan milyen alapon kacarásztak a NER kulturális produktumain, a miniszterelnöki szóhasználaton, az avíttnak bélyegzett szimbólumokon, ha egycsapásra rendben lévő a műnépi és műnemzeti jelmez, a lakossági nacionalista irodalom, a Nélküled és a többi?

A Tisza-jelenség egyértelművé teszi az Orbán-ellenes univerzum korlátlan hiszékenységét, amnéziáját, átverhetőségét. Mivel mindaz, amiért az önfeladást, az identitásvesztést végrehajtották, és aminek az igazságügyminiszter volt férje a fölfutását köszönhette, nem létezik. Az a teória kezdett közel két éve terjedni, hogy ugyan a rendszert önerőből nem sikerült leváltani, de a NER bomlani kezdett, és aki bomlasztja, amögé oda kell állni. Ehhez képest nem mondott le 2024 márciusában a kormány, ahogy az ígéret hangzott, nem menekült Tóni, nem álltak át tucatjával polgármesterek (konkrétan egy sem), a volt férj, azóta pártelnöknem osztott meg olyan érdemi információt, amit ne tudtunk volna. A semmiért sikerült az önbecsülést sutba dobni.

A Tisza-jelenség rávilágít a közélettel foglalkozók abszolút politikai dilettantizmusára. Kiderült, a lapok és elemzők képtelenek megkülönböztetni a politikát a politika külsőségeitől. A rendezvények, a zászlólengetés, a közhelyek harsogása még nem politika. A Tisza Szigetekről csak pesti szerkesztőségekben hihetik, hogy akár csak meg is közelítik a 2022-es ellenzék akkor már romokban lévő szervezeti erejét. A Tisza politizálása kimerül a kormány bűneinek sorolásában, és abban, hogy reagál a kormányzati akciókra, de saját agendával, elvrendszerrel vagy szociológiailag beazonosítható háttérrel nem rendelkezik. Ha megvádolják azzal, hogy gondol valamit a világról, vagy készül valamire, akkor érkezik az elnökük, és azonnal tagadja. Az egész projektből ordít, hogy mennyire művi, mennyire virtuális, mennyire híján van a valós társadalmi és emberi kapcsolatoknak. A politikában persze a látszattal is lehet sikert elérni – egy darabig. Sokan éppen abban reménykednek, hogy egy ponton előlépnek a szakértők, jön az EU, és majd „intézik a dolgokat”. Azontúl, hogy minderre a fogadókészséget sem látom (a felkészültség és az önbizalom nem járnak kéz a kézben), az elképzelés légből kapott. A NER-en kívüli, irányításra alkalmas szakértők többnyire elfogytak, diaszpóráik az önkormányzatokban tevékenykednek, nem egy kétes kaland miatt fognak váltani. Láttuk, miként működnek az átállások, az apparátusok pedig nem tudnak politikát csinálni. És az Unió sem fog gondnokság alá helyezni minket, Brüsszelből legfeljebb Belgiumot lehet irányítani, azt se mindig. Bár azt gondolom, hogy az uniós intézmények egy új kormánnyal elnézőbbek lennének, adott esetben némán tűrnék a jogkorlátozásokat és a pénzek elcsatornázását – amire a Fidesz kéjes élvezettel mutatna rá –, de csak azért cserébe, ha Magyarország beáll a sorba, és orosz és kínai forrásokról mond le. Szóval arról, amit a Tisza tagad, hogy megtenne, csak a média a tagadást elengedi a füle mellett. A szaldó nem tud annyira pozitív lenni, hogy kompenzálja az amatőrséget és a végiggondolt irányvonal hiányát.

A tartalom és a szervezet helyett van viszont csomó olyasmi, ami állítólag szintén annyira utálatos a NER-ben. Agresszivitás, vezérkultusz, ellentmondást nem tűrés, hazudozás, a politikától elvben független intézmények nyomasztása. Mondhatnám, hogy csodálkozom azok hallgatásán, akik 25 éve minden utcai csődületből és politikai vezető iránti rajongásból minimum személyi kultusszal vegyes autokráciát olvasnak ki, de valójában nem csodálkozom. Nem félrenéznek, hanem kifejezett örömmel várják, hogy végre legyen nekik is megfélemlítő eszközük, mivel a Tiszát dagasztó érzelmek közül a legerősebb, a legmeghatározóbb a revansvágy.

A bosszú népe

Akadnak, akik nem tudnak túllépni azon, hogy 15 éve leváltották őket vagy az övéiket. Léteznek szép számmal, akik a NER-ben vélt vagy valós sérelmeket szenvedtek el, és vannak, akik úgy érzik, többre hivatottak, nem becsülik meg őket eléggé, nem kapnak elég támogatást, megrekedtek az életben, bezzeg a Tiborcz. Nem szeretnék egyéni sorsokat látatlanban megítélni (látottban se nagyon), nem tudom, kinél megalapozott ez az érzés, és kinél projekció. Azt viszont állítom, hogy

Én nagyon nem akartam azt az utat, amit a Fidesz kínált a magyar társadalomnak, de ez eldőlt. Nem térhetek vissza mindig oda, hogy de nekem volt igazam, megmondtam, hogy ez lesz, és ennek ez a következménye. A tét mindig az, hogy innét miként megyünk tovább, és milyen tapasztalatokat vonunk le a történtekből. Amennyiben egy kizárólagosságra törekvő hatalomgyakorlásból és egyoldalú alkotmányozásból azt a konzekvenciát szűrjük le, hogy egy másik kizárólagosságra törekvő hatalomgyakorlás és egy újabb egyoldalú alkotmányozás a válasz, akkor tovább se mentünk, és tapasztalatot se sikerült szerezni.

Egy kiegyensúlyozottan működő államban egy kormány onnét folytatja, ahol az elődje abbahagyta. Igyekszik megőrizni, amit jónak tart, reformálni azon, aminek működését nem tartja kielégítőnek, de összességében tisztában van elődje helyzetével, hogy mi állt hatalmában, s mi nem, és hogy tőle is át fogja majd venni valaki a kormányrudat. A revansok megszakítják ezt a folyamatot, ahogy az megszakadt a NER születésekor is, és akkor is kihajítottuk húsz év fölhalmozott ismeretét és rutinját. Gyurcsány Ferenc ugyan bőségesen rászolgált a bukására, de minden hibák okozójaként megtenni egyfelől azt jelentette, hogy a közvélemény és a közvélemény formálói nem tudják megítélni, hogy mi várható el egy kormánytól, és mik a rajta kívül álló tényezők. Azaz gyermeki álmokat táplálnak azzal kapcsolatban, hogy majd jön a jó szülő, és mindent elrendez. Másfelől a bűnbakszerep arra is szolgál, hogy ne kelljen szembenézni a káros társadalmi beidegződésekkel. Ha egy politikai közösség ilyen állapotban van, akkor a kormányra kerülő szinte rákényszerül arra, hogy legelőször is saját hatalmának brutális megszilárdításán ügyködjön, mivel irreális elvárások vannak vele szemben, és biztosan meg fog bukni. Pontosan így történt 2010-ben is, és alig lehet megszámolni azokat, akik előtte fennhangon hirdették, hogy ennél bármi jobb, most meg üvöltöznek mindenkivel, aki nem fogadja el, hogy ennél bármi jobb. Kicsit sokba van nekünk, hogy olyan helyzetekből menekülünk, amelynek létrejöttét ők javasolták.

Természetesen az adott körülmények között is lehet értelme a kormányváltásnak, annak, hogy egy nemfidesz kormány a Fidesz rendszerén belül vigye tovább az ügyeket. Azt is elfogadom – bár tragikusan naiv álláspontnak, téves kalkulációnak gondolom –, ha valaki arra jut, hogy minden kockázat ellenére jobb egy olyan helyzet, amikor a Tisza megveri a Fideszt, de valójában az ellenzék a múlt évtized közepén, Botka és Vona idejében volt utoljára valódi alternatívanyújtásra alkalmas állapotban. A ’22-es ellenzéknek a kuszasága és bénasága jelentett problémát, de ezúttal már a motivációk is aggasztóak.

Lehet bármilyen lesújtó véleménye bárkinek a NER négy ciklusáról, amikor dönt, ezeket kell mérlegelnie, és nem csupán azt, hogy miként lehet (legalább egy napig) rossz a Fidesznek. Szeretheti az ember jobban a hazáját, mint amennyire utálja Orbán Viktort. Nem kevesen elbuktak ezen a próbán.

Borítókép: Magyar Péter beszédet mond a Tisza párt országjárásának szegedi állomásán 2025. december 20-án / fotó: MTI/Czeglédi Zsolt