Nancy Fraser amerikai filozófus, politikai elméletíró kedden előadást tartott a Corvinus Egyetemen abból az alkalomból, hogy a Rajk Szakkollégium hallgatói a tavalyi évben neki ítélték az „egzakt társadalomtudományok” területén nyújtott teljesítményért járó Andorka Rudolf-díjat. Az eseménnyel kapcsolatban nagy volt az érdeklődés: az előadás meghirdetése után pár órával annyian regisztráltak, hogy elfogytak a helyek, az előadás napján a Corvinus Ménesi utcai nagy előadója zsúfolásig telt.
A Corvinus, a Rajk Szakkollégium és a „kritikai elmélet” kapitalizmuskritikus gondolkodójaként számontartott Nancy Fraser frigye ellentmondásosnak tűnhet. Akár egyfajta baloldali fordulatot is vélhetnénk megmutatkozni a díj odaítélésében, persze csak akkor, ha fogalmunk sem lenne az utóbbi évek politikai folyamatairól. Az alábbiakban a nemek (nők és férfiak) közti társadalmi viszonyrendszer szakértőjeként azt vizsgálom, miért és hogyan jöhetett létre ez a különös esemény.
A munka újrafelfedezése
Fraser előadása során készülőben lévő könyvének részletét olvasta fel, amelynek témája a munka. Fő állítása szerint a hagyományosan az elsősorban fehér férfi munkásokhoz kapcsolódó munkásmozgalom, a rasszalapú kisebbségek emancipációs mozgalmai, valamint a nőjogi törekvések mind munkásmozgalmak, hiszen háromfajta munkát (a „szabad” munkaerő kizsákmányolását, a rabszolgák munkaerejének kisajátítását, valamint a nők munkaerejének „háziasítását”) igyekeznek felszabadítani. Valójában tehát mindannyian el vagyunk nyomva, az „interszekcionális” megközelítéseken keresztül fel kell fedeznünk egymásban a szövetségest, szólt a fő üzenet. (Ha az olvasó esetleg nem találkozott volna eddig az interszekcionalitás kifejezéssel, azt javaslom, örüljön neki, mert valamit jól csinált.) Az előadás során újra és újra megjelent a progresszív szentháromság, a gender, a rassz és az osztály mantraszerű ismételgetése: e három kategória különböző, mégis bizonyos értelemben egylényegű a tőke-munka viszony szempontjából Fraser elképzelésében.
Az előadott szövegrészlet elméleti jellegű volt, saját empíriát nem adott hozzá a téma vizsgálatához. A munka több könyvtárt kitevő szakirodalmából Fraser elsősorban W. E. B. Du Bois fekete amerikai szociológus közel egy évszázaddal ezelőtti, az 1860 és 1880 közti időszakkal foglalkozó művére hivatkozott. Du Bois a rassz kérdéskörében kifejtett munkásságához az előadás nem tett semmit hozzá, és nem is hivatkozott a témába vágó újabban írott, illetve a 20. és 21. századi társadalmi valóságot elemző tengernyi munkára.
Szintén megdöbbentő volt, hogy a reproduktív munkával kapcsolatos, fél évszázadra visszatekintő feminista irodalmat a szerző meg sem említette annak ellenére, hogy állításaiban annak az irodalomnak a nyomai voltak felfedezhetők. Azért mondom, hogy nyomai, mert az eredetileg az olasz autonomista feministák, például Mariarosa dalla Costa és Leopoldina Fortunati nevéhez köthető pontos elemzések helyett zavaros, semmiféle kontextushoz nem kapcsolódó, túláltalánosított állításokat hallhattunk. Azt, hogy a nők reproduktív munkája, a nyugati országok „szabad” munkaerejének produktív munkája, a volt gyarmatok lakóinak már a ’80-as években erőteljesen flexibilizált munkája hogyan kapcsolódik össze, Maria Mies német szociológus 40 évvel ezelőtt megjelent munkájában precízen és pontosan elemezte, de róla sem hallhattunk az Andorka-díjas szerzőtől.
Amiről szó sem esett az előadásban, pedig az egyik kérdés is lehetővé tette volna, a globális aspektus: a Kína szerepét firtató kérdésre Fraser azt válaszolta, hogy ezeket a kategóriákat (gender, rassz, osztály) bizonyára a kínai kontextusra is lehet alkalmazni. Hosszasan lehetne sorolni azokat a szerzőket, akik ezeket a kérdéseket precízen elemezték, és akik Frasernél sokkal többet, mélyebben, pontosabban, és sok (!) évtizeddel korábban mondtak-beszéltek e témáról (a teljesség igénye nélkül lásd például itt, itt, itt, itt és itt). Mégis, az előadás hallatán már-már azt gondolhatta a közönség, pár szerzőn kívül soha senki nem foglalkozott a munka témájával tudományos szinten Fraser előtt.
Olyan alapvető tévedések is előfordultak az előadásban, mint például a produktív munka azonosítása a tárgyat létrehozó munkával vagy a pénztulajdon azonosítása a készpénzzel. Mindezek azonban tényleg csak adalékok voltak ahhoz, hogy az előadó nóvumként igyekezett előadni egy olyan megközelítést, aminek az újdonsága pusztán abban állt, hogy a sok évtizeddel ezelőtt írt műveket figyelmen kívül hagyta vagy teljesen lesilányította. Tudományos szempontból az előadott könyvrészlet értékelhetetlen volt, olyannyira, hogy egy BA-s szemináriumi dolgozatnak sem tartanám elfogadhatónak elsősorban a forráshasználat (illetve nem használat) miatt, de ettől eltekintve sem nyújtott semmiféle intellektuális hozzájárulást a kortárs politikai-társadalmi-gazdasági problémák megvitatásához.
Ellenhegemónia újratöltve
Az előadott könyvrészlet nem titkolt politikai célt körvonalazott: Fraser azzal kezdte beszédét, hogy készülőben lévő kötete az ellenhegemónia építését igyekszik előirányozni. Ami nem derült ki egyértelműen a beszédből, hogy mi volna az a hegemónia, amivel szemben az ellenhegemónia elméleti alapjait igyekezne letenni. Ezt az elhallgatást igyekszem értelmezni az előadás ellentmondásos elméleti hátterének felfejtésével.
Az amerikai előadó a hegemónia fogalmát Antonio Gramsci nyomán használta anélkül, hogy annak lényegét ismertette volna. Megteszem helyette én.
Gramsci felfogásában a termelési viszonyok társadalmi osztályokat hoznak létre, amelyek kollektív politikai tudata az individuális mechanikus együttműködéstől a szolidaritáson alapuló szerveződésen át a kiteljesedett ideológiákig vezet. Az ideológiák folytonos küzdelmet folytatnak egymással, és az ebben a küzdelemben felülkerekedő ideológia úgy állítja be magát, mint ami egyetemes válaszokkal szolgál azokra a kérdésekre, amelyek körül a küzdelmek folynak: azaz eszmei és erkölcsi egységet kovácsol egy társadalmi csoport gazdasági és politikai céljai köré, ezzel megteremti e csoport hegemóniáját a többi, alárendelt csoport fölött.
Az ideológia e felfogás szerint nem az igazság elkendőzése, hanem annak a módja, ahogy a hegemón csoport a többi csoport beleegyezését megszerzi a hegemóniájához. Gramsci elképzelése szerint a hegemónia annyiban különbözik az uralomtól, hogy az előbbi jórészt beleegyezésen alapszik, habár időnként kényszerítéshez is folyamodik, míg az utóbbi nagyobbrészt kényszerítésen alapszik. Ezért a hegemónia megalapozásához a vezető csoportnak engedményeket kell tennie az alárendelt csoportok számára, olyan egyensúlyt teremtve, amelyben a saját érdekei érvényesülnek ezekkel a kitételekkel.
Újabb megközelítések Robert Cox nyomán globális szinten kezdték el teoretizálni a hegemóniatörekvéseket, amelyeket országok egy csoportja vagy a transznacionális tőkésosztály valamely frakciója vezet különböző megközelítések alapján. Ezek a hegemonikus blokkok politikusokat, bürokratákat, értelmiségieket, médiamunkásokat és többnyire „középosztályi” helyi lakosokat is magukban foglalnak William Robinson megfogalmazása szerint. A hegemonikus formációk (illetve törekvések) tehát korántsem csak adott társadalmi osztályokat foglalnak magukban: kiemelkedően fontos szerepet játszanak bennük az ideológiai egységet létrehozó szereplők a kutatóktól és egyetemi oktatóktól az NGO-k („civil szervezetek”) dolgozóin át az „újságírókig”. Mivel a hegemóniára törekvő osztály engedményeket tesz a fennmaradó népesség legalább egy részének, azok, akik a legtöbb engedményt kapják, szintén elkötelezetté válhatnak ezen hegemónia iránt.
Ezek a folyamatos küzdelmek hozzájárultak ahhoz, hogy Gramsci kora óta rengeteg változás történt a politikai, társadalmi és gazdasági viszonyokban. A hegemóniaépítés egyik kiemelkedő stratégiája ugyanis a transzformizmus, amely nagyjából a kooptáció fogalmának felel meg. Ennek lényege a hegemonikus (vagy hegemóniára törő) elitek érdekeivel szembemenő szereplők és törekvések felszívása és megszelídítése: azoké, akik radikális alternatívájukkal fenyegetnék előbbiek hegemóniáját.
Ez legszembeötlőbben abban érhető tetten, hogy
Ennek következményeképp a megszilárduló liberális hegemónia semlegesítette az ellenállást, ráadásul emancipatorikusnak kezdte el beállítani magát, és a korábban ellenálló csoportok egy jelentős részét a saját oldalára állította. (Mondanom sem kell, az, amit ma baloldalnak, feminizmusnak, vagy bármely „kisebbség” érdekvédő mozgalmának neveznek, annak semmi köze nincs a valóban felszabadító potenciállal rendelkező néhai újbaloldali mozgalmakhoz; mára mindenhez hozzá kell tenni az ál- előtagot, hogy nevükön nevezzük a mai progresszív kezdeményezéseket.)
Már Marx rámutatott ugyanis, hogy a különböző tőkefrakciók (például banktőke, kereskedelmi tőke, ipari tőke stb.) érdekei ütközhetnek, a technológiai változásokkal és a globalizációval ezek az ütközések még erőteljesebbé, a transznacionális tőke és a nemzeti tőkék közti küzdelmek egyre hangsúlyosabbá váltak. (Elég ránézni a magyar politikára, hogy lássuk, a különböző politikai formációk a tőke különböző frakcióinak kizsákmányoló voltát naturalizálják, amit például az „Európához tartozunk!”, „Kelet helyett Nyugatot!”, a „keleti nyitás” narratívák foglalnak össze, míg a nemzeti tőkésosztály létrehozásának tervét egyáltalán nem is titkolta a kormány.)
Az ideológus önfelmentése
Ami Nancy Fraser előadását illeti, az egyrészt az ellenhegemónia építését tűzte ki célul (vagyis egy konkrét koalíció alapjainak a lerakását), másrészt viszont az előirányzott ellenhegemonikus törekvésben a tőke és a munka ellentétében jelölte ki a törésvonalat, ami, mint láthattuk, nem felel meg a valóságnak. Ez a csúsztatás azt eredményezi, hogy Fraser saját pozíciójára marad vak: arra, hogy a mainstream társadalomtudomány a liberális hegemóniaépítés kulcsfontosságú előremozdítója az Egyesült Államokban (és persze azon túl is). Többek közt az olyan elit („filantróp”) szervezetek aktív részvétele nyomán, mint például a Ford és a Rockefeller alapítványok (Magyarországon a rendszerváltás környékétől más amerikai alapítványok, később számos európai alapítvány is). Fraser felhívása a koalícióépítésre tehát nem a munka koalíciója, hanem az identitárius liberális koalíció kibővítése a fehér férfi munkásokkal. Donald Trump 2016-os elnökké választása óta ugyanis a liberális ideológusok is észrevették, hogy bővíteni kellene a megcsappant koalíciót, ezért kezdtek el újra munkáról, osztályról, kizsákmányolásról beszélni. Mindez persze semennyiben sem változtatta (volna) meg a történelmi blokk lényegét: továbbra is ugyanazon érdekek mentén, ugyanazon tőkefrakciók és hozzájuk kapcsolódó tudástermelő csoportok köré szerveződött, csak szerették volna a fehér munkás férfiak egy részének támogatását is megszerezni.
Magyarországi kontextusban ezt neveztem baloskodásnak: itt már a Fidesz-KDNP 2010-es győzelme után nem sokkal elkezdődött az a folyamat, hogy egyes liberális szereplők baloldali retorikát folytatnak, hogy a jobboldalra szavazó „alsóbb rétegek” egy részét bevonzzák identitárius koalíciójukba. Valójában tehát a Fraser által előirányzott ellenhegemónia feltehetőleg a megerősödött jobboldallal szembeni ellenhegemóniát jelenti, amiben a kapitalizmuskritika liberális alapbeállításon keresztül értelmeződik félre. Fraser az egyik kérdésre válaszként el is mondta: a lényeg, hogy az ember a nap végén például olyan politikusokra szavazzon, mint Mamdani (New York polgármestere), nem pedig olyanokra, mint Trump.
A témát felületesen ismerő olvasó kérdezhetné, hogyan lenne Fraser baloskodó, hiszen akadémiai karrierje kezdete óta szocialista feministának vallja magát, és a kezdetektől foglalkozott a kapitalizmus problémáival. Nos igen, csak hát olyan módon, hogy az a releváns kapitalizmuskritika kooptációja volt a kezdetektől.
Az egyik sokat idézett, az elismerés és az újraelosztás kérdéseit vizsgáló tanulmánya már a ’90-es években a releváns szakirodalom (például a már említett Maria Mies) felhigítása és az akkoriban újra népszerűvé váló elismerés fogalmán keresztül történő átfogalmazása. Valójában Fraser pont azért válhatott népszerű szerzővé a 20. század végétől, mert ekkor tetőzött be az újbaloldali mozgalmak kooptálása: ez volt az a megengedett kritika, amely nem fenyegette a liberális hegemóniát, és még emancipatorikus csengést is adott neki. Mindez rámutat arra is, hogy a társadalomtudományokban az elismertség egyáltalán nem korrelál a minőséggel, sőt, jellemzően azok a szerzők válnak mainstreammé, akik tudományos értelemben hitványak, de politikai értelemben hasznosíthatók (legalábbis bizonyos ideig és mértékig, ahogy látni fogjuk).
A különbségek elmosása
Fraser ellenhegemonikus törekvésének egyik alapvonása a jelentős különbségek elmosása. Az előadó úgy fogalmazott, hogy „mi mindannyian” el vagyunk nyomva a tőke által, saját munkáját pedig úgy írta le, mint aki összeköti a pontokat, és ezzel megmutatja, kivel léphetünk szövetségre „a tőkével” szemben. Miközben ezen vulgarizált elképzelések mögött természetesen lehet valós összefüggéseket észrevenni, egyúttal el is fedik azt a kérdést, hogy
Az összefüggések megmutatása nem jelenti azt, hogy különbségek nincsenek, azonban Fraser ellenhegemonikus víziójában végül idáig jutunk.
Ez az az alapállás, amelyből ez az értelmiség a saját életvilágán kívül esőket sosem fogja megérteni, csak saját progresszív mantráival akarja őket a saját koalíciójába terelni, és ha ez nem sikerül (ami garantált), akkor azt a „hamis tudatnak” fogja betudni. Fraser ellenhegemonikus törekvése ugyanis nemcsak tudományos szempontból értékelhetetlen, politikai értelemben is gyenge. Ez a baloskodás számtalan csúfos kudarcot eredményezett az USA-ban: a baloskodó koalíciót építő Bernie Sanders elbukott 2020-ban, a baloskodó ideológiával szembehelyezkedő Trumpot pedig óriási többséggel újra elnökké választották 2024-ben. Nem is körvonalazódott az előadóteremben, hogy ez az ellenhegemónia-építés terepe lenne: mondanom sem kell, hogy kizárólag jól szituált, jólöltözött értelmiségiek voltak jelen, nem olyan „melósok”, akiket az ellenhegemóniába igyekeznének bevonni.
Szegény baloskodó gyermekeink
Ha már a közönségnél tartunk, nem meglepő, hogy a magát baloldaliként azonosító szcéna ismert képviselői is nagy számban képviseltették magukat az eseményen. Nagyon sok volt továbbá a fiatal, akik áhítattal hallgatták az elismert amerikai előadó számtalanszor újrahasznosított gondolatait, mintha bármi releváns tartalommal bírna. Úgy tűnik, rajtam és két barátomon kívül nem zavart senkit az sem, hogy egy állítólagosan kapitalizmuskritikus szerzőnek nagyjából az Oscar-díj külsőségeit felvonultató (de annak még erőltetett, mesterkélt humorát is nélkülöző) rituáléval, már-már remegő hanggal adják át díját a Corvinus csilli-villi termében. Az előadás utáni kérdések a megszokottnál is hosszabb behízelgő felvezetésekkel kezdődtek, valóban releváns kérdés nem hangzott el. Semmi humor, punkság, (ön)irónia, kritika. Ha ilyen lenne a fennálló világrend kritikája, sírva fakadnék. Szerencsére Frasernek és értő közönségének a valódi kritikaisághoz az égvilágon semmi köze, szóval nem kell emiatt szomorkodnom.
A kooptált kritikaiságnak pont ez a lényege: azok a fiatalok, akik érzékelik, hogy a problémák túlmutatnak azon, hogy erősödik a jobboldal, valódi tudás helyett akadémiai trasht kapnak, és ezt hiszik „rendszerkritikának”. (A magyarországi baloldali identitásúak már a rendszerkritika, illetve a kritikai szavakat is olyan mértékben lejáratták, hogy nem maradt kifejezés a jelen világrend problémáit kritikus szempontból elemző tevékenységre.) Egyáltalán nem meglepő módon Fraserrel az a Partizán készített interjút, amelyik a transznacionális tőke újabb hazai pártját összeverbuválta, a Fraser-interjúval pedig tovább terjesztheti az álkritikát.
Voltaképpen az Andorka-díj Frasernek történő odaítélése azt jelzi, hogy a fiatalok egy jelentős része még az elitképző intézményekben is elégedetlen a későkapitalizmus világával, de a több évtizede áthatóan jelenlévő progresszivizmus és a mélyen korrupt akadémiai élet is keretet szab a látóhatáruknak. Pedig rengeteg rendkívül fontos tudás is termelődik, azonban a releváns szerzők a 21. században sosem lesznek annyira ismertek és elismertek, mint a középszerű ideológusok.
Ha valaki valóban ezekért akarna tenni, az álbaloldali ideológiáktól kell elsőként megszabadulnia.
Borítókép: Nancy Fraser 2015-ben a Liège-i Egyetemen (ULiège) / fotó: NICOLAS LAMBERT / BELGA MAG / Belga via AFP
Bejelentkezés