Rendszerváltást a sportban! Tényleg?

„A sport kiemelt támogatása megmarad” címmel közölt interjút néhány hete a hvg.hu Kulcsár Krisztiánnal, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnökével. Nincs abban semmi meglepő, ha egy civil, de finanszírozásában a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől (NER) erőteljesen függő szervezet vezetője lojálisan nyilatkozik. Hiszen ismerjük a NER-t. És abban sincs semmi meglepő, ha egy a vezetői pozícióból kipörgő korábbi tótumfaktum egy ellenzéki mozgalom farvizén tűnik fel: Kulcsár csak volt elnök, 2017 és 2022 között vezette a MOB-ot, ma már a Tisza Párt sport munkacsoportjának tagjaként nyilatkozik. Mondom, ismerjük a NER-t.

„A sportra fordított támogatások mértékével egyetértek” – mondja Kulcsár. Az akár józannak is tekinthető hang azonban igen meglepő egy olyan párt emberétől, amely politikai mozgalomnak egyik markáns hívószava a „Rendszerváltást!”. Pusztuljon a múlt, csak éppen a sportban maradjon az ellenzéki médiában eddig erős kritikával illetett mennyiségű közpénz?

Ha már a friss politikai szereplők nem, mi, olvasók, úgy is, mint a közvélemény része, szavazópolgárok, játsszunk el a gondolattal: mit is jelentene a rendszerváltás a magyar sportban? Egyáltalán, van-e rá szükség bármilyen szempontból? Ha nincs, miért van?

A kérdés megválaszoláshoz először mégiscsak tisztázni kellene, pontosan milyen rendszert is akarnánk leváltani a sportban. Ennek a véleménycikknek a keretei nyilván nem alkalmasak a NER sportjának rendszerszerű tudományos leírására – születnek majd erről nagybecsű PhD-k, nagydoktorik, monográfiák –, de három, egymással szorosan összefüggő dologról nagy biztonsággal állítható, hogy szerepelni fognak a jövőbeni „komoly” visszatekintő elemzésekben.

A központi tétel a sport szakralitása, ami valójában a 2010 előtti évtizedekhez képest hatalmas mennyiségű sportra költött közpénz elfogadtatása a közvéleménnyel, társadalmi soft power. Az európai sportmodell alapját képező közösségi jóléthez való hozzájárulás értéke a NER propagált értékrendszerében kozmikussá tágul: a nemzet megmaradásának, azonosságtudatának, összetartozásának záloga, mi egy vérből valók vagyunk, millió torokból üvölt, hogy ria, ria, Hungária! Márpedig a nemzet megmaradása, úgymond, nem lehet pénzkérdés. Aki aljas módon bevétel-kiadás viszonyokra próbálja leszűkíteni a haza jövőjét, az kiírja magát a NER-ből. A politikusok feladata, hogy biztosítsák a sport működésének pénzügyi alapjait, amiben a valódi magánfinanszírozásnak (piaci áron vásárolt sportolói, szurkolói szolgáltatások, kereskedelmi értékesítés, üzleti szponzoráció) másodlagos, igazából elhanyagolható szerepe van. Ugyanakkor a sport anyagi alapjainak megteremtése az Európa Unió szabályai miatt, de belpolitikai stratégiai, kommunikációs okokból sem lehet kizárólag közvetlen központi költségvetési finanszírozás, ezért a politikai befolyást, a keresztfinanszírozásokat el kell rejteni, közvetett állami finanszírozási módokhoz kell kötni (társasági és osztalékadón keresztüli [TAO] támogatások, politikai döntések vezérelte vállalati szponzoráció, köztelevízió jogvásárlásai stb.). Mi lenne ehhez képest a radikálisan más alternatíva?

Az egyik szélsőséges lehetőség – megvalósítás feltételrendszerének elemzését most mellőzöm – a sport valódi és nyílt államosítása. A minta akár az 1950-es évek magyar sportirányítása is lehetne. A kormányzat céljait megvalósítandó a központi költségvetés sportköltéseit az államháztartás általános szabályai szerint ellenőrzötten lehetne lebonyolítani. Az eredményorientált (elit)sport rendszerét közvetlenül egy gigantikus sportminisztérium alá lehetne bekötni, ami nemcsak pénzügyi elszámoló egység, de a „sportszakma legfőbb szerve” is lenne.

A teljes államosításnak rövid távon lennének előnyi a mostani rendszerrel szemben. Ha csekély számú célokat fogalmaz meg egyértelműen a politikai vezetés, azokat a mostaninál eredményesebben lehetne elérni, lásd példaként a magyar szereplést az 1952-es, Helsinkiben rendezett olimpián – ha már 50-es évek. Ráadásul, a működésben vélhetően kevesebb közpénz „szivárogna el”, mint most, mivel a jelenlegi közvetett állami támogatások csatornáján sok a lyuk, még akkor is, ha pénzügyileg hatékonyabb vélhetőleg nem is lenne a rendszer: kipróbáltuk ezt már 1948 és 1968 között.

A másik szélsőség a kizárólag a kereslet-kínálati viszonyokon alapuló sportrendszer lehetne. Mindenki annyit fogyasszon a sportszolgáltatásokból, amennyit meg tud, meg akar fizetni. A hivatásos sportokban értelemszerűen elvártak lennének a piaci fogyasztók kiszolgálásából származó valódi üzleti saját bevételekhez igazított sportszervezeti kiadások, amikbe a megépült sportlétesítmények, arénák, stadionok üzemeltetési költségeinek is bele kellene férniük. A polgárok sportolását pedig, beleértve a gyerekek iskolán kívüli mozgásának finanszírozását is, nyugodtan rá lehetne bízni a piac „láthatatlan kezére”: a racionális fogyasztók felmérik a sportolásból származó előnyöket (egészség, testi és lelki fittség, jobb munkaerőpozíció stb.), és a költségvetési korlátjuk erejéig saját maguk finanszírozzák azt. Akinek pedig fontos a magyar olimpiai szereplés, az egyéni adományokkal segítse az üzletileg életképtelen sportágak kiemelkedően teljesítő sportolóit a felkészülésben és a versenyzésben.

A tisztán piaci alapon működő sport hosszú távon a jelenleginél biztosan jelentősen kevesebb közpénzt igényelne. (Rövid távon nem feltétlenül, mert a várható csődök és létesítménybezárások költségeit el kellene sikálni.) Az egyenleg másik oldalán a szerényebb sportsikerek állnának, bár a jelenleg mesterségesen felfűtött sportágazat egy-két olimpiai ciklusig feltehetőleg még tartani tudná a lépést, hosszú távon pedig a tehetségek kivándorlása, feltéve, ha válogatott szinten továbbra is magyar színekben versenyeznének, biztosíthatná a magyar sport valamilyen, feltehetően a mostaninál szerényebb nemzetközi eredményességét.

Ami biztosan nem igaz, hogy megszűnne a magyar sport, vagy hogy a magyar futballnak évekre befellegzik. Na jó, az feltehetően igaz, hogy például a Paks, a „magyar csapat” a közeljövőben nem játszana Bajnokok Ligája-elődöntőt a csodálatos Santiago Bernabéu stadionban – és most ne tessék azzal jönni, hogy amúgy se nagyon –, vagy a jövőben nem minden család engedhetné meg, hogy a gyerekek golfozni, lovagolni járjanak – ahogy most sem. De a játék, a mozgás öröme örök, és mindenki megtalálná azt a sportolási lehetőséget, amit finanszírozni tud.

A sportrendszerek mindegyike a két szélsőség, a teljes államosítás és a tökéletes szabadpiaci verseny skáláján helyezkedik el – nem ismerek olyat, amelyik a két szélsőség egyikét valósítaná meg. Igen, még a közösségi finanszírozástól leginkább tartózkodó berendezkedések is szánnak közpénzt a sportra. Jellemzően az oktatási rendszereken keresztül, a gyerekek sportolásának támogatására, szociális, kompenzációs beavatkozási szándékkal, de a világesemények rendezése vagy a stadionépítések hátterében is majd mindenütt kirajzolódik a valamilyen mértékű városi, regionális, helyi állami vagy szövetségi finanszírozás kontúrja. Ahogy a mi fogalmaink szerint kevéssé demokratikus politikai rendszerekben is van magánfinanszírozás, vannak valódi piaci cserekapcsolatok.

Igazából a közfinanszírozás mértéke és arányai az érdekesek – az, hogy a tisztán állami vagy a tisztán piaci modellhez áll-e közelebb az egyes országok sportfinanszírozása. Azonban nem a farok csóválja a kutyát, nem a sport célrendszeréhez és finanszírozási szükségletéhez igazodnak az országok gazdaságpolitikái. Több-kevesebb szabadságfokkal, de a sport működésében, finanszírozási szerkezetében visszatükröződik az adott társadalmi értékrendszer, kormányzati politika. A NER-ben sincs másképp. A magyar sportrendszer számos jelensége jól beazonosítható, kölcsönösen megfeleltethető a NER egészével, legyen szó a sport politikavezéreltségéről, a miniszterelnök úr jelentős informális befolyásáról, a „hazai csapatok felé lejtő pályákról”, a teljesítmények nélküli kifizetésekről vagy járadékvadászatról.

Bár volt már itt „Stop Stadion!” program, „NOlimpia!” petíció, színes-szagos összeállítás a TAO-rendszer visszáságairól, szépen csendben kiadták az építési engedélyeket, a főpolgármester úr tárgyalt már egy esetleges budapesti nyári olimpiai pályázatról is. A TAO-t is politikai álláspont nélkül pályázta meg minden erre alkalmas sportszervezet, és Tiszán innen, Tiszán túl is elszámoltak a támogatásokkal. Hipotézisem szerint a politikai beállítottság nem nagyon befolyásolja a támogatások felhasználását, azok hatékonyságát és eredményességét.

Mi a támogatási oldalon is egy vérből valók vagyunk.

Kulcsár szavaiból úgy tűnik, az új politikai erő sem nagyon kíván változtatni ezen. Persze, persze, ők/mi majd nem lopnak/lopunk, meg hatékonyabban, szervezettebben… Hagyjuk. Túl jól ismerjük a NER-t. A talán soha meg nem születő 2.0-ás változatát is.

Pedig véleményem szerint a NER sportja elérte a korlátait. A magyar állam azok között van az Európai Unióban, akik az elmúlt 15 év során arányaiban a legtöbbet költötték a sportra, de úgy tűnik, sem a sportolási aktivitásban, sem a labdarúgásban, sem az olimpiákon, sem a sportgazdaságban nem sikerült az áttörés. A korábbi évtizedek romló folyamatait vélhetőleg sikerült lassítani, talán meg is állítani, és az is lehet, hogy ez egyáltalán nem kevés. Valamint „lám csak, hát voltak nekünk szép élményeink”, és lehet, hogy ez sem kevés.

Azonban a világ sportja, benne az európai sportmodell is átalakulóban van. A szabadidős időtöltések terén igen erős a verseny, és a nemzetközi helyzet csak fokozódik, fokozódik. A világban zajló folyamatokhoz történő alkalmazkodásban innovációra, rugalmasságra, versenyképességre van szükség, ráadásul mivel kicsi a sportpiaci potenciálunk, ezért hatványozottan. Az alkalmazkodásban, a versenyképesség erősítésében a betonba öntött, bár korlátozottan modern sportinfrastruktúra segíthet, de az állami modell a tapasztalatok szerint kevéssé ösztönöz, nem teremt hozzá keretet. A váltáshoz nem egyszerűen „több piacra” lenne szükség, hanem arra, hogy a sportpiac kínálati oldalának szereplői a fogyasztók kiszolgálásával megtermelt profitból éljenek meg, fejlesszenek, és csak annyi és akkora sportsikert érjenek el, ami maximalizálja a profitjukat. Másrészt viszont, ugyanannak az éremnek a másik oldala: ha tartósan veszteséget termel, akkor kíméletlenül zárják be a boltot, legyen szó a Ferencváros futballcsapatáról vagy a máriakálnoki Gurító Teke Clubról. Épüljön be ez a magatartásmintákba, ne számíthasson senki arra, hogy majd őt úgyis megmentik.

Na, de tényleg, ki akar itt valódi versenygazdaságot?

Borítókép: Magyar szurkolók a Magyarország - Írország labdarúgó világbajnoki selejtező mérkőzés előtt a Puskás Arénában 2025. november 16-án / fotó: MTI/Hegedüs Róbert