Korábbi elemzéseimben is emlegettem Trump elnök példaképeit a korábbi amerikai elnökök közül, nevezetesen Ronald Reagant és főképp Theodore Rooseveltet, akik amellett, hogy sok közös vonással rendelkeznek, jól láthatóan jelentős hatással bírnak Trump politikai elgondolásaira és külpolitikai irányultságára. A száztíz évvel ezelőtt kormányzó Roosevelt elnök például Amerika kizárólagos befolyási övezetének és ellenőrzése alá tartozó területnek vélte a kiszámíthatatlan spanyolajkú karibi térséget, ahol 1899-ben, a spanyol–amerikai háború forgatagában, legendás haditettei során a rough rider becenevet kiérdemlő Roosevelt lovasezredesként maga is csatába vezette „amerikai huszárjait”.
Nagyjából ugyanezt a külpolitikai határozottságot és erőteljes amerikai érdekérvényesítést próbálja megvalósítani Trump elnök is, csak más formában és célzattal a drogkartellek által uralt karibi térségben Mexikótól Venezueláig. A térség feletti amerikai dominancia és a külső, idegen hatalom feltartóztatásának elve immár két évszázados múltra tekint vissza a tengerentúlon a híres Monroe-doktrína 1823-as kihirdetése óta. A 19. században amúgy többször is felmerült (lásd például az 1854-es ostendei manifesztumot), hogy megfontolandó lenne Amerika számára Kuba és Venezuela protektorátussá, külső amerikai területté nyilvánítása, ahogy az történt Puerto Rico esetében is 1899-ben. Azonban sem az angolszász protestáns többségű washingtoni politikai elit, sem a spanyolajkú, katolikus többségű latin-amerikai helyiek nem lelkesedtek túlságosan a térség amerikai annexiójáért, és a nagyképű amerikai gringóuralom gondolatáért.
Az amerikai hatalmi dominanciával és a Monroe-doktrínával szemben fellépő, sőt ellenséges kínai és orosz gazdasági, politikai (és akár katonai) benyomulás a térség gyenge, kiszolgáltatott államaiba ugyancsak nem új jelenség a hidegháború éveitől kezdve napjainkig. Elég, ha csak a hírhedt 1962-es kubai rakétaválságra vagy a közép-amerikai szovjet mintájú minidiktatúrák megjelenésére gondolunk (Kuba, Salvador, Nicaragua, Granada). Az USA számára a második hidegháború éveiben, a 21. században újabb figyelmeztető jel, ún. red flag-jelenség az erőteljes kínai gazdasági és politikai befolyásszerzés Panamában, Nicaraguában és a tágabb latin-amerikai térségben. Mindez élesíti a Monroe-elven alapuló amerikai reakciókat.
Amerika számára napjainkban azonban kül- és biztonságpolitikai szempontból a kaotikus állapotában állandósult Mexikó mellett Venezuelában a legaggasztóbb a helyzet. A mexikói és venezuelai drogkartellek az embercsempészet mellett az amerikai kokainimport mintegy 80%-át is biztosítják, ezzel évente több tízmilliárd dollárnyi bevételhez juttatják az illegális nemzetközi kereskedelmi láncok, a kartellek tagjait és vezetőit. A szervezett bűnözői körök kapcsolatai a mexikói, de főképp a venezuelai politikai elit legfelsőbb köreihez vezetnek. Utóbbiak egyáltalán nem vetik meg a piszkos pénzekből származó extra bevételi forrásokat, ami az autokráciák és diktatúrák jellemző vonása. (Ami a magyar vonatkozásokat illeti, lásd a Vörös narkó című dokumentumfilmet a Kádár-rendszer amerikai titkosszolgálati műveleteiről, valamint a Chinoin katonai vegyi üzem esetéről, a magyar gyártású partidrogoknak az „ádáz kapitalista ellenség” amerikai piacaira irányuló illegális exportjáról).
Tragikus módon az USA-ban évente átlagosan nem kevesebb mint 80 ezer amerikai veszíti életét fentanil- és kokain-túladagolásban. Az áldozatok jelentős része 15-24 év közötti fiatal. Az egyre olcsóbb gyilkos szerek vegyi összetevői elsődlegesen Kínából érkeznek a mexikói, a venezuelai és a kolumbiai drogkartellek laborjaiba, mielőtt elérnék végállomásukat, az amerikai utcákat és klubokat. Számos elemző szerint a hírhed fentanilháború a kínai hatóságok burkolt támogatásával zajlik Amerika gyengítése céljából, és egyfajta hibrid háborús hadviselés részeként groteszk történelmi visszavágásként is értelmezhető: ez lenne Kína válasza a 19. századi pusztító ópiumháborúkra, amelyeket a brit és amerikai kereskedők és hadiflotta folytatott a kínai császárság ellen.
E felismerés erőteljes politikai reakcióra és katonai cselekvésre is sarkallta a washingtoni döntéshozókat. Megjegyzem, nem első – és valószínűleg nem is utolsó – alkalommal a történelemben.
Nem meglepő módon nyár elején Donald Trump aláírta a Pete Hegseth amerikai védelmi miniszternek és a Pentagon illetékeseinek címzett bizalmas utasítást, amelyben feljogosítja őket a mexikói, karibi és venezuelai drogkartellek elleni célzott katonai műveletek tervezésére és kivitelezésére az amerikai nemzetbiztonsági célok érdekében, a drogkartellek erőteljes egyesült államokbeli befolyása ellen. Ugyancsak augusztus 10-én útjára indult Venezuela partjai felé egy 4000 tengerészgyalogost számláló, három Arleigh Burke-osztályú rombolóból és két partraszálló hajóból, illetve az őket kísérő atom-tengeralattjárókból és kiszolgáló egységekből álló, meglehetősen félelmetes harci kötelék, amely összességében nagyobb pusztító tűzerővel rendelkezik, mint a félmillió főt számláló teljes venezuelai haderő. Ezzel egy időben Nicolas Maduro venezuelai elnököt az amerikai kormányzat illegitim politikai vezetőnek, választásokat elcsaló diktátornak, valamint nemzetközi drogkartellt, terrorszervezetet irányító bűnözőnek nyilvánította. A fejére egy rekordmagas, mintegy 50 millió dollárra rúgó nyomravezető vérdíjat is kitűzött.
Friss hír, hogy – ahogy arról az Index is beszámolt – Donald Trump kedden bejelentette, az amerikai haderő támadást hajtott végre egy kábítószert szállító venezuelai hajó ellen.
A feltehetően a világ legnagyobb olajtartaléka (mintegy 303 milliárd hordó) felett diszponáló egykori kommunista szakszervezeti vezető, Nicolas Maduro az utóbbi 12 évben, diktatórikus elnöksége alatt gyakorlatilag totális gazdasági és politikai válságba kormányozta országát, és nem kis mértékben amerikai szankciókkal és embargóval súlyosbította a lakosság kilátástalan helyzetét. Az egykor viszonylag gazdag szocialista jóléti államként működő chávezi Venezuela lakossága e pillanatban már csupán napi 2 dollárból tengeti napjait, nagyjából afrikai életszínvonalon. Eközben a szocialista, a szavak szintjén a szegények pártján álló Maduro elnökhöz köthető mintegy 700 millió dolláros külföldi vagyont az amerikai kormányzat befagyasztotta a venezuelai kormányzó politikai elit elleni hadjárat részeként. Vélhetően a demokratikus politikai változásban és amerikai irányultságú, jóléti fordulatban reménykedő venezuelai ellenzék és a lakosság nagyobbik része kitörő örömmel fogadná, ha az amerikaiak végre rendet tennének országukban, és Maduro elnök esetleg a hírhedt mexikói kartellvezér, Joaquín Guzmán, azaz a Köpcös, avagy El Chapo mellett találná magát valahol a nevadai sivatagban, egy amerikai supermax börtön cellájában.
Donald Trumpról közismert, hogy Reagan elnökhöz hasonlóan nagyra értékeli a televízió és a filmek közvéleményalakító hatását. Trump egyik kedvenc filmes ismerőse, forgatókönyvírója az a Taylor Sheridan, akinek óriási kasszasikerrel járó sorozatai, többek közt a Yellowstone, vagy a karakán texasi olajfúrókról szóló Landman dollármilliókat termeltek, és nem kis mértékben a republikánus, amerikai jobboldali világképet, életérzést népszerűsítik. A Sheridan által írt első igazán nagysikerű filmdráma, a Sicario – A bérgyilkos Denis Villeneuve rendezésében tíz éve, 2015-ben robbant be a szórakoztatóiparba. A sztárokkal teletűzdelt film mexikói drogkartellek elleni amerikai hadjáratot megjelenítő, felettébb realisztikus jelenetei jó támpontot adnak ahhoz, mire is készülhet a Fehér Ház, a Pentagon, valamint a sok titokzatos hárombetűs amerikai ügynökség Mexikóban vagy Venezuelában. Azonban tegyük hozzá, az Amerikai-öbölben (leánykori nevén: Mexikói-öböl) felsorakoztatott amerikai haderő láttán azt gondolhatjuk, valószínűleg jóval többről lesz szó, mint a filmben is látható átrepülésről és rendrakásról a Sonora-sivatag poklában.
Adódik a kérdés, az amerikai csapásmérő hadihajó-kötelék csupán elrettentésképpen állomásozik-e a karibi térségben Venezuela partjainál 2025 őszén, vagy az amerikaiak a tettek mezejére lépnek, és célzott csapásokkal gyorsan lefejezik a venezuelai drogkartelleket, valamint a terrorizmus támogatóinak bélyegzett politikai csúcsvezetést, továbbá ezzel együtt kiszabadíthatják-e az országot Maduro diktatúrája és „lator szövetségesei”, a kínaiak és az oroszok karmaiból, helyreállítva így a térség geopolitikai status quoját – amerikai dominancia alatt. Ha ez a forgatókönyv kapna zöld jelzést a Fehér Házból, akkor Donald Trump címkéi biztosan kibővülnek majd a „nagy békecsináló” mellett a „nagy leszámoló és rendrakó”, avagy a „háborúzó elnök” megnevezésekkel is.
A szerző amerikanista, külpolitikai elemző
Borítókép: A térségbe küldött egyik amerikai hadihajó, a USS Samson Panamaváros mellett, az Amador kikötőben, 2025. augusztus 30-án / fotó: Martin BERNETTI / AFP
Bejelentkezés