Létezik-e megoldás a középkorúság tartogatta kihívásokra? Mit kezdjen az ember az évtizedek alatt a maga agyonhasznált, kelet-európaias, gyötrésekben, kínokban és bukásokban bővelkedő történeteivel, a történetek formálta személyiségével, kecmergéseivel, vereséggyanús életével? Grecsó Krisztián legújabb, Ott maradtok egymásnak című verseskötete nem kínál életreceptet, hogy biztonságban kelhessünk át a középkorúság és a múltból előbukkanó emlékek szakadéka felett, helyette érzékeny líraisággal viszi az olvasót hegyeken, völgyeken, lankákon, ürügyül használt bibliai alakokon keresztül – hogy hova, azt mindenki maga döntse el.
„a jövőből visszatekintett múltból”
– Jancsó Lula
Sokáig tévképzetek sorozata lebegett előttem, amikor a kedélytelenség láthatárán jelentkező harmincadik életévemre gondoltam. Ugyanezt a rettegést éltem meg a negyven közeledtével, és most, hogy elmúltam negyvenéves („Ha negyvenéves elmúltál”, by Kosztolányi), jött velem szembe, véletlenül, védtelenül Grecsó Krisztián könyve, fülszövegében ezzel a mondattal: „A középkorúságnak nincs története.” Mikor máskor, ha nem a legjobb pillanatban, életkorban, mondhatnám: soha jobbkor – túl veszteségeken, vereségeken, halottakon, váláson, csalódáson, csodálkozáson, jón és rosszon.
A 2020 és 2025 között keletkezett versek gyűjteményének első darabja a Házasság címet viseli. Erős nyitás, kijelöli a kötet hangulatát, a szembenézést, az önmaga gyengeségeit bátran vállaló férfi pozícióját. „Nem mondom, mert nem is kérted, / Szavaimból már kimérted, / Hogy én vétkem, hogy te mérged, / Az én hajlékom a fészked.” Az interperszonális kommunikáció síkján a félreértés, félreesés, a rosszul megválasztott szavak, a két ember közti, sérülékenységnek állandóan kitett intimitás terébe durván betörő, véletlenül, dühből kicsúszott, visszavonhatatlan mondatok, maga ez a szituáció nem kíván bemutatást, ismerheti, aki élt már együtt hozzá közel álló személlyel (fenséggel, titokkal, univerzummal). Ahogy a Hányszor szakadhat című versben olvasható: „Mennyi düh, mégis boldogok akarunk lenni, / Együtt, pedig kanál vízbe is néha […] „Fogalmam sincs, miért épp te vagy te, / Kivel mindig újra kell tanulnom szeretni”. Grecsó kapcsolatot, családot mérlegre tevő, analitikai pontosságú verseihez az elmúlt évekből Lackfi János hitvesi költészettel korreláló szövegei mérhetők, a férfi-nő viszony merész újraértelmezésére tett kísérletként, amely finomkodás nélkül megengedi magának a kitárulkozást, az olvasói bevonódást.
A könyv itt nem áll meg, a szerző több verset szentel annak, hogy értelmezze az apa-lánya kapcsolatot: „Vágyom rá, a lányom / kimondja, szeret, / szüksége van rám, / miféle apa akar / örökké megerősítést, / ezen rágódom, / miközben vágyakozva kifelé nézek, / mint az ifjúságukat sirató szülők” (Ami már megvan), „Nem Pom Pomot néz aznap, amikor meghal Sajdik, / A szép, hosszú ágon, föl s le./ Nem lehet mások múltja a jelened” (Családi ölelés). Szabó Lőrinc Lóci-versei után üdítő színfolt ez a kortárs magyar költészetben.
Emlékszünk, melyik történet, életünkbe belépő karakter tett hozzá a személyiségünk alakulásához, mennyire a környezeti tényezők befolyásolják azt, akik vagyunk, és azok vagyunk-e, akik lenni szerettünk volna tíz-húsz évvel ezelőtt? A költészet nagy, létösszegző kérdései mellett Grecsó Krisztián a mindennapok kérdéseit is felteszi. A múltba ugrándozásban, a jelenből szemlélődés tágasságában, az unalmasságig fokozott ismétlődésekben feltűnő lírai én és a költői bravúr a leghétköznapibb szituációt is az egyediség, az egyéniség felé viszi, és mindennek az irónia, a humor, a formai fegyelem kölcsönöz vonzó játékosságot: miért ne élnénk ebben, miért ne élnénk ezt meg? „Hiába lennék nős, híres, író, felnőtt, / Mert annak lenni nem olyan, / Fújja a szél, cibálja a felhőt, / Nem lehet megvallani sehogyan” (Nem olyan).
A kötet alighanem legizgalmasabb „fejezete” a bibliai motívumok szerepeltetése. Itt a szerző új súlypontot talál, a zsidó és keresztény kultúrkör ismert fejezetei kerülnek termékeny kölcsönhatásba egy ember privát életével, elhitetve az olvasóval, hogy ezek közt az összekötő részek között mindannyiunknak jut(hat) egy egész fejezet, ha nem egy egész könyv.
A változást eleve nehezen viselő férfiak életének egyik mérföldköve a középkorúság, és ebben az életszakaszban általában a társadalom sem siet a segítségükre, nemhogy a megváltásukra: az életközepi válság státuszában „szenvedő” magyar férfi új kihívásokat kényszerül magányosan megélni, észrevétlenné válik, az észrevétlenségben pedig nem könnyű feladat kívánni, elvárni, elérni a helyes önértelmezést. A problémakörről két éve a Telex tett közzé egy videót, nemrég pedig a HVG Pulzus című oldala közölt egy írást az idősebb korosztály szexuális életével kapcsolatban. Grecsó Krisztián és Nyáry Krisztián február végi beszélgetésén – a verseskötet kapcsán – szóba került többek között az ötvenes férfiak utolsó szeretkezése is.
„Az élet nem azonos a sorssal. Van, aki csak él, de nincsen sorsa. A legáltalánosabb életszervező tényező a valamire való várakozás. A legáltalánosabb sorsszervező tényező meg a véletlen” – fogalmaz Öninterjú című szövegében Bari Károly költő. A könyv utolsó versének elolvasása után az a benyomásom, hogy Grecsó Krisztiánnak sorsa van, és nem fél tőle.
Borítókép: Grecsó Krisztián: Ott maradtok egymásnak ǀ Könyvbemutató (YouTube / Magvető Kiadó)
Bejelentkezés