Hallgasd meg!Nemrégiben érdekes vita alakult ki az ÖT.hu-n, amelyet Makai Máté Nincs olyan, hogy magaskultúra című cikke indított el, és Dr. Ratius is reagált rá. Ha reakciónak tekinthetjük azt, amikor az embernek nincsenek saját érvei és gondolatai, csupán tekintélyekhez dörgölődzve próbál érvényt szerezni magának.
Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a szerző szövegét, szemet szúróan hiányoznak belőle az érvek. Dr. Ratius csak idézi De Benoist-t az értelmiségi szerepéről, de nem példázza azt.
Talán nem véletlenül.
Úgy tűnik, szerinte az értelmiségi feladata abban áll, hogy szó szerint visszamondja a bemagolt házi feladatot, és ex katedra dilettánsnak tünteti fel a – nála egyébként fiatalabb – ellenfelét. Ezzel szimbolikusan egyszersmind a következő generáción is rúg egy nagyot, ahelyett hogy segítené azt.
A hozzá nem értés azonban mindenekelőtt rá jellemző.
Noha Ratius a konzervatív úriember szalonkabátjában pózol, ez az öltöny igencsak bő rá. Szürke, és inkább hasonlít egy munkásőr zubbonyára vagy egy házmester kopott ballonkabátjára a századelőről.
Ratius a német Bildung valamiféle zavaros és vulgarizált talaján áll, amikor kultúráról és olvasásról van szó. Szerinte az olvasás nemesít, és lényegében azért jó, mert tanulunk belőle. Mindez jól hangzik, mint a jóemberkedések általában, csakhogy szerzőnk ezzel egy csapásra le is alacsonyítja az általa látszólag olyan nagyra tartott magaskultúrát, amivel a saját (?) észrevételeit is lenullázza.
Ratius szerint ugyanis a kultúrának végső soron funkciója van. Ezen belül pedig kiemelt szerepet kap az úgynevezett magaskultúra, amelyről azonban nem árulja el, hogy az tulajdonképpen miben is áll, így vitatkozni sem igazán lehet vele. El kellene hinnünk neki, és az általa megidézett szellemeknek, akikről köztudott, hogy tekintélyes szellemek, ezért nyilván igazuk is van.
Bár megidézi Adornót, aki baloldaliként is elszántan védelmezte a magasművészetet az utilitárius és egyéb redukciós kísérletektől, ezzel Ratius maga is a redukció és az instrumentalizálás ösvényére téved. A különbség közte és a Makainak tulajdonított redukció között, hogy Ratius végső soron a haszontalanság hasznosságát hirdeti az eladhatósággal és egyéb hasznosságokkal szemben.
Ratius szerint szenvedni hasznos és jó – ahogy egyébként a mazochisták szerint is –, mások szerint pedig nem. Szerzőnk persze ezzel ugyanúgy tárgyiasítja a kultúrát, mint akiktől jajveszékelve akarja megmenteni azt – csak éppen ellenkező előjellel.
Egy komoly gondolkodó számára azonban már az sem...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.