Ötvenhatról senki nem beszélt a Martos Flóra utcában. Fura név egy ilyen utcának. Valami kommunista nő, mondták a felnőttek, de mindenki halkan és szégyenkezve mondta ki a nevét. Azt hiszem. Többször le is verték a Martos Flóra utca első házának faláról a táblát. A miénk volt az ötvenhatos házszám, és ez adott valami érezhető pikantériát az otthonunknak.
Kacsintott Klári néni, a kisboltos, és a bányász férje, Gyula bácsi. Kacsintott a Részeges Nándi. Kacsintott a szomszéd Kati néni és Géza, a férje is. Meg sorban a Martoson mindenki. Egy nagy összekacsintás volt az egész utca. Később azt gondoltam, talán ők robbantották ki ebben a világvégi vörös kisvárosban a forradalmat. Elképzeltem, hogy a hegybe vájt barlangokba jártak össze tanácskozni, ott találták ki, hogy mi legyen. A hegy ugyanúgy magasodott az utca fölé, mint a Kommunista Párt. A mindennapos vízállásjelentések alatt, amelyek a Kossuth Rádióból szóltak, azért pár dolgot megtudtam a családi legendárium alján lévő titkokról.
Például, hogy nagyapámat, aki vékony, magas ember volt, és fiatalkorában úgy nézett ki, akár egy filmszínész, kicsinálták a kommunisták. Nem ölték meg, nem verték agyon. Rosszabb történt vele. A helyi tűzhelygyárban volt főkönyvelő, még a kutyák is előre köszöntek neki, amikor dolgozni indult, a tűzhelygyár őrkutyáiról nem is beszélve. A trafikos nő is előre kiabált neki a bódéjából, mikor odaért. Jó reggelt, jó napot, Pali bácsi. Negyven lehetett akkor, de a tisztelet miatt már bácsi mindenkinek. Aztán kitalálták róla, mivel nem akart belépni a pártba, hogy „hűen szolgálta a Horthy-rendszert.” Legalábbis nagymamám így emlékezett. Hajóvonták találkozása tilos. Valahogy úgy lehetett, hogy nagyapám a végletekig ellenállt. Persze lehet, hogy én emlékszem rosszul erre a gyerekkori beszélgetésre nagymamámmal, és a történészek is csóválnák a fejüket, de az én privát történelmemben így történt. Miután nagyapám harcosan nem lépett be, jött a lopási ügy. Rengeteg nyersanyag tűnt el a gyárból hirtelen. És természetesen azt mondták a mondók, hogy Pali bácsi keze is benne volt a dologban. Még tanúkat is hoztak. Mert tanúk mindig vannak. Pláne az ilyen morálisan petyhüdt időkben. Tanúkkal Dunát lehetett rekeszteni. Ez a mai napig nem változott. Meg persze a Kucsera elvtársak sem.
Nagyapám ebbe a szégyenbe teljesen belebetegedett, egész a Lipótmezőig betegedett szegény. Ráadásul a családban volt egy másik renitens, nagymamám bátyja, aki állítólag ott volt, amikor a salgótarjáni nép ledöntötte a szovjet emlékművet az OTP előtti téren. Kettétört a szobor, akár nagyapám lelke. Az a repedés, mennyi erőt adhatott a ledöntőknek. Mekkora svungot. Teherkocsikkal kapták szét. Húzták. Aztán egy ember felmászott a megmaradt szobor tetejére, és elszavalta a Talpra magyart! Nagymamám bátyja meg ott énekelt a tömegben. Utána pedig a Megyetanácsról verte le a vöröscsillagot. Klarinétos volt egyébként.
Losoncig szólt az a hangszer meg Besztercebányáig. Sajnos nem sokáig zengett. Fordult a kocka. Valahogy mégis kimaradt a megtorlásból. Házi vezérőrnagy és verőlegényei nem figyeltek fel rá, amikor visszasettenkedtek. Vagy ki tudja, csak a félelem volt, és az, hogy bármi történik, nem hagyja el az országot. Bátor félelem volt ez.
És természetesen a sortűznél is ott volt a négyezer főben, valahol középen. Ő lehetett a kétezredik.
Odasúgta a kétéves anyámnak, hogy mi most egy kicsit nem élünk, angyalkám, ne mozdulj! Feküdtek ott jó sokáig, majd feltápászkodtak, és sírva futottak hazáig. Vagyis nagyanyám felkapta ölébe anyámat, és úgy. Aztán nagyapámat kiengedték a Lipótról, de soha többé nem lehetett főkönyvelő. Portás volt még a leszázalékolás után pár évig. Kegyelemből. Majd hazafelé menet elütötte egy motoros. A párttitkár fia. Élete végéig alig tudta mozgatni azt a lábát. Én már úgy ismertem meg. Bőrösen itta a tejeskávét, alig mosolygott.
Borítókép: A szovjet emlékmű ledöntése Salgótarjánban / fotó: Központi Bányászati Múzeum
Bejelentkezés