Őszintén azt hittem, úgy fogok meghalni, hogy nem látom A szupercsapat című amerikai akciófilmet. De nagy meglepetésemre megnéztem, és ami durvább: nem bántam meg. Az olvasóban felmerülhet a kérdés, vajon miért nem akartam megnézni soha? Tulajdonképpen nem érdekelt. És ha jobban belegondolok, azt kell írnom: sőt. Nem érdekelt, sőt! Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy amikor a tévében megjelent A szupercsapat (angolul, ugye, A-Team), átkapcsoljak a másik csatornára, amilyen gyorsan csak lehet. Vagy rögtön a videómagnóhoz pattanjak, hogy berakjak egy videókazettát, mondjuk Az utolsó cserkészt.
De nem lehettem elég gyors, mert még mindig a fülemben kísért a zenéje és a retinámba égett a fekete furgon, a nagy mohawk-frizurás Mr. T. (évtizedekig azt hittem, ez a karakter neve, de nem!), az ősz hajú, vigyorgó Hannibal, meg a többiek, akiket most, hogy megnéztem a 2010-es mozifilmet, már tudom, hogy úgy hívnak: Murdock meg a Face. A „főnök”, a „szépfiú”, a „rosszfiú” és a „bolond” ’80-as években forgatott kalandjairól a legegyszerűbben megfogalmazva mindig azt gondoltam, butaság. Amikor pedig mozifilm készült a sorozatból Liam Neesonnel, Bradley Cooperrel meg Jessica Biellel, gondosan elkerültem.
A sorozattal kapcsolatos averziómhoz társult egy másik, újonnan kialakult averzió is: Liam Neeson, akit egyetlen szerepben tudtam elviselni, a zsidókat mentő gyárosként, Oscar Schindlerként. Már 1999-ben is furcsa volt mint Jedi lovag a Baljós árnyakban, a kétezres években viszont úgy döntött valamiért, hogy akcióhős lesz. Még talán az első Elrabolva film is tetszett, de hogy abból még további kettőt csináljon, azt már felháborítónak találtam. És igyekeztem semmit nem megnézni, amiben ő szerepelt.
Miért néztem meg A szupercsapat című filmet mégis? Hiszen abban épp ő játssza az örökké furfangos terveket szövögető Hannibalt.
Bevallom,
Felugrott ugyanis a hírfolyamomban egy sztori Roger Ebertről, a híres filmkritikusról. Akivel állítólag soha nem fordult elő olyan, hogy ki kellett jönnie egy vetítésről, annyira a hatása alá került egy előzőleg megnézett filmnek. A The Grey (magyarul ugye Szürke lenne, de valamiért FEHÉR pokol lett, hm, nem összekeverendő a Jeges pokollal, aminek nincs köze ehhez a filmhez, viszont van folytatása is, a „Jeges pokol: Bosszú” címmel), nem hagyta nyugodni, így kellett tennie. Különösen a befejezése gondolkodtatta le. Kíváncsian kezdtem el nézni.
Azt kell mondjam, Ebertnek igaza volt. A stáblista alatt üvöltve sírtam, mint egy gyerek. Addig ugye kifejezetten kerültem Liam Neesont, és a Szürkében ő a főszereplő, ráadásul nem szeretem a túlélős filmeket sem, a vadászattól meg úgy általában kiver a víz, itt is félszívvel a farkasoknak drukkoltam. De a Szürke nem akciófilm, aki erre számít, csalódni fog. Néha horrorbőrbe varrt filozófiai dráma, ha jól értem, tulajdonképpen a hitről. Nem véletlenül juthat eszünkbe róla A bolygó neve: Halál, meg igazából az első Alien is (mindkettőből emel át dramaturgiai megoldásokat, és amúgy Ridley és Tony Scott is szerepel a stáblistán mint gyártásvezető), ugyanakkor azoknál jóval spirituálisabb, ami a történetet illeti, és szerzőibb esztétikai megoldásokkal él. Jó, a farkasok néha látványosan kompjúterrel rajzoltak, meg a zenéje is műanyag, de ami lényeges: végül gyomorszájon vág, mint egy Jack London-elbeszélés.
Ennek örvén néztem meg A szupercsapatot is, ami egy popcornmozi, valahol a teljesen okés és a remek között. De ekkor már benne voltam a nyúlüregben, Joe Carnahan rendező és forgatókönyvíró munkásságában.
Mivel sznob vagyok, fontosnak tartom megjegyezni, hogy olyan nevekkel forgatott, mint Mel Gibson, Bruce Willis, Ray Liotta, Jason Patric, Will Smith, ugye Liam Neeson, vagy James Spader, és lehetne még sorolni.
A nemrégiben a Netflixen megjelent filmjében, A nagy fogásban (The Rip) is nagy nevek szerepelnek: Ben Affleck és Matt Damon, akik sok-sok év kihagyás után most dolgoznak újra együtt. De mellettük olyan sztárok is felbukkannak, mint Steven Yeun vagy Teyana Taylor. A film Carnahan ouvre-jében a második filmjére (Narc) hasonlít leginkább, ahol egy drogosok közé beépült rendőr meggyilkolása kapcsán indul nyomozás, és itt is a korrupt zsaru-tematika működik, sok csavarral. De persze a Narc (producere: Tom Cruise!) több mint húsz éve jelent meg, Carnahan azóta sokkal profibb rendező lett. Ez is tipikusan olyan mozifilm, ami soha nem látott vásznat, de amit a videotékában bárkinek jó szívvel ajánlasz. Tony Scott-, Shane Black-, Michael Mann-energiák áradnak belőle.
A nagy fogás előzetese:
Kemény fickókról és csajokról szól tehát, izmos, vérprofi brigádról, egy elit drogalakulatról, akiknek az a dolguk, hogy az illegális pénz után menjenek, és ne tegyék zsebre, hanem adják le a rendőrőrsön. Egyszerűnek tűnik, de amikor az embernek gyerektartást kell fizetnie, nagyon nem könnyű nem lecsípni belőle. Szóval sok kigyúrt, lövöldöző ember szerepel benne, de mégis,
Dane Dumars (Damon), vagy J. D. Byrne (Affleck), akik csakúgy, mint az őket megformáló színészek, szerepük szerint is régi jó barátok? Elképzelhetetlen, hogy bármelyikük is hátba döfje a másikat. A film okosan játszik a nézői elvárásokkal, magabiztosan meséli ezt a hitchcockosan feszült akciót, és remekül tartja fent a figyelmet annak ellenére, hogy az események nagy része egyetlen házban zajlik és a szereplők száma is limitált.
A végén pedig – ha nem is annyira, mint a Szürkével –, de Carnahan azért megint csak szíven talál. Még a naplementébe bámulós finálét is megbocsátjuk neki. Hiszen nem vagyunk sznobok!
Borítókép: Matt Damon és Ben Affleck A nagy fogásban / fotó: Netflix
Bejelentkezés