Az Árpád-ház bukása – Az Itt érzem magam otthon című filmről

Egy fiatal cipőbolti eladónő elveszti az állását, mikor a munkahelye bezárni kényszerül, majd úton hazafele ráadásul még el is rabolják maszkos idegenek. Egy szobában ébred, ahol a fogvatartói ragaszkodnak hozzá, hogy „elcsatangolt” a családjuktól, sőt valójában nem az a neve, mint amiről ő tud, vagyis Szabó Rita, hanem valami teljesen más. Az Árpád család tagja, Árpád Szilviának hívják, és ebben a családban a családfőt mindenki rajongásig szereti. Hogy jobban „emlékezzen”, ki is ő valójában, kezébe nyomnak egy „naplót”, amiben mindenkiről minden szükséges adat fel van jegyezve.

A cél az, hogy beilleszkedjen a család életébe.

Az elsőfilmes rendező, Holtai Gábor Veres Attilával társult, akit sokan a horror és weird irodalom mestereként tartanak számon, és csinált egy, ha nem is hibátlan, de elég jó filmet, ami az amerikai független filmeket gyártó, legendás A24 filmstúdió kínálatából sem lógna ki semmilyen szempontból.

a gyötrődő balfék, Simon Kornél, a szívszorítóan törékeny Józsa Bettina, az ellenszenves, alkoholista kisember, Znamenák István, vagy a baljósan undok, idegbeteg Gryllus Dorka mind-mind kifogástalanul hozzák a karakterüket. De aki miatt mégis a leginkább érdemes megnézni ezt a filmet, az a Papát alakító Szervét Tibor. Aki ugyanis hátborzongató a manipulatív pszichopata diktátor szerepében.

Nem találunk valószínűleg kivetnivalót a hangulatteremtésben sem, ez is egy erős pontja a vállalkozásnak. Súlyos, nyomasztó atmoszférát pakolnak az emberre a bútorok, a tárgyak, a horrorfilmesen ijesztő zene.

Elég lenne másfél órán keresztül a parkettás polgári lakást nézni, ami valahogy hiába tágas, ismerős, zegzugos, a film szűrőjén keresztül mégis szűkösnek hat, ahonnan nincs kiút. A történet egy pontján aztán kiderül, hogy odakint sincs sokkal kijjebb a főhős. Klausztrofóbiaérzetünk akkor sem csillapodik, mikor a családtól elszakadva odakint bandukol a szerencsétlenül járt nő.

Habár úgy tűnik, sokan szeretik a két Jorgosz Lanthimosz-filmet (Kutyafog, Bugonia) egyébként többnyire sikeresen egybegyúró magyar mozit, azért akadnak fanyalgók is. Persze fanyalgók mindig akadnak. Vannak, akik szerint az elején túl sokat időz a szobában, de ha nem így tenne, nem lenne súlya annak, amikor a nő „kiszabadul”, és a lakás többi részébe engedik, hogy eljátszhassa a testvért. Igazság szerint néhány ponton érthetetlenek a főhősnő reakciói, nem feltétlen következnek a helyzetből, a karakteréből – például amikor egyszer csak elveszi az „alkoholista” borát, és beleiszik, mert, mint mondja, ünnepel, az túl flegma, túl könnyed.

Ha a nézőnek a manipulatív, zsarnoki családfőről Orbán Viktor és csak Orbán Viktor jut eszébe. Például arról, ahogy az étkezőasztalnál összegyűlt családtagoknak az odakint történő aktuális borzalmakról mesél. Vagy hogy a családi költségvetés nem stimmel. Ebből a szempontból nem érzem frappánsnak az Árpád családnevet sem. Értjük, hogy Magyarországra utal, a magyar uralkodócsaládra. Túlságosan direkt.

Az is baj, ha a bántalmazó szituációról csak és kizárólag a NER-re asszociálunk, mert az olcsó sikert szül, ami nem túl nagy művészeti teljesítmény. Egy adott ponton például kiderül, hogy az valaki, akit Szabó Ritának el kell játszania, dalszövegeket írt és szavalt, amiket saját költeményeiként adott el a családnak, vagy a Papa interpretálta úgy, hogy ezek költemények, mert nem ismerte a dalokat. Jó ötlet volt, hogy nem csak a NER-hez köthető előadók – mint amilyen Kovács Ákos –, vagy nem csak NER-ellenes előadók – mint amilyen a Kispál és a Borz – dalszövegeit szerepeltették.

De azért mélyebb és maradandóbb, univerzálisabb hangot üt meg, mint mondjuk a Fekete pont, ami szintén független finanszírozású, és bőven nézhető, de azért jóval szájbarágósabb, a mostani rendszerhez inkább kötött, mint Holtai filmje.

A film előzetese:

Ugyanakkor nem tudok szó nélkül elmenni Molnár Áron mellett. A Molnár Áron-élmény mellett, ami egy egészen érdekes jelenség. Hasonló a Stohl András-élményhez, amikor is a színészi játék tétje, hogy sikerül-e elfeledtetnie velem mint nézővel, hogy a civil életben kicsoda és mit mondott. Stohl Andrásnak a médiakurválkodását meg bulvárban tapicskolását kell zárójelbe tennie, mikor színdarabban, filmen látjuk. Molnár Áron esetében eggyel nagyobb a tét, az obligát médiakurválkodás mellett neki az a szent meggyőződése, hogy állampolgári feladata, hogy tüntetéseket szervezzen, furtonfurt hangot adjon rendszerkritikus véleményének, meg társadalmi kérdésekről rappeljen. Mindehhez neki természetesen joga van. Ugyanakkor

Mert ha nem tesszük, akkor az leszűkíti az értelmezési keretet. Egyébként bármennyire cringe is a rappelő Molnár Áron, filmen telitalálat.

Az is lehet, hogy nem kell tágabb, a mai korcsmán túlmutató értelmezési lehetőségeket keresni, természetesen. A film a NER kritikája kíván lenni. Ez esetben az alkotók viszont a befejezéssel, vagyis azzal, hogy a főhősnő ugyan megszökik a félelmetes, fojtogató közegből, mégis visszatér, hiszen a nagy világon e kívül nincs számára hely, majd átveszi a családfő szerepét (amivel egyébként megint bicsaklott a karakter, kissé túlságosan nagy ugrás volt ez a mészárlós jelenet a karakterfejlődésben), szóval ezzel talán azt a félelmüket fejezik ki, hogy Magyar Péter ott folytatja, ahol Orbán egyszer abbahagyni kényszerül? Ki tudja. Remélem, azért nem ez a helyzet.

Borítókép: Az Itt érzem magam otthon című film jelenete / fotó: Forum Hungary