Két történelmi tényt rögzíthetünk 2026. április 12-éről: a NER visszafordíthatatlanul megbukott, és a honpolgárok meggyőző többsége parlamentáris választás útján váltotta le Orbán Viktort. Mindkét fejleménynek sokan örülnek, és a jövőt illetően is van okuk optimizmusra. Ha sikerül lebontani a Fidesz által felépített hatalmi piramist, helyreállítani az igazságszolgáltatás, a közmédia, az oktatás, a kultúra és a tudomány autonómiáját, igazságosabban elosztani az állami erőforrásokat, normalizálni a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel – nos, már ez esetben is élhetőbb hely lesz Magyarország, mint az elmúlt 16 évben, és különösen az Orbán-korszak utolsó ciklusában volt. Amennyiben van rá kellő akarat és képesség, kétharmados többséggel ez a léc az új kormány számára megugorható.
Csakhogy a Tisza ígérete, illetve szavazóinak és támogatóinak reménye ezen a „rendszerváltó” minimálprogramon jócskán túlmutat. A fáma hatékony államról, jól működő tömegközlekedésről, egészségügyről, oktatásról szól; a társadalmi különbségek csökkentéséről, esélyegyenlőségről, a leszakadók integrálásáról, a polgári Magyarország megteremtéséről.
A rendszerváltás idején egyszer már belestünk abba a hibába, hogy úgy gondoltuk, a nyugati minták követése spontán módon vezet polgárosodáshoz. A demokratikus intézményrendszer, a szabad nyilvánosság és a szociális piacgazdaság mintegy kitermeli az erős középosztályt és az autonóm polgárokból álló, önszerveződő civil társadalmat. Hogy nem így történt, nem csupán a Fidesz történelmi bűne, hanem részben az előző kormányok felelőssége is, részben strukturális sajátságokkal magyarázható. És itt sok mindent lehetne megemlíteni – az ország félperifériás helyzetétől kezdve az elbaltázott privatizáción, a ciklusról ciklusra növekvő korrupción és a közszolgáltatások fokozatos leépítésén át a rendszerváltás veszteseinek cserben hagyásáig. Miközben a makrogazdasági adatokat nézve az elmúlt 36 év szerény, de egyértelmű anyagi gyarapodást hozott az országnak, már 2010 előtt sem volt számottevő exportképes nagyvállalatunk, erős kkv-szektorunk, széles középosztályunk, ellenben a társadalom kettészakadása és atomizálódása felgyorsult, s csak elvétve alakultak autonóm helyi közösségek. Tegyük hozzá, az európai elit sem abban volt érdekelt, hogy a kelet-közép-európai országok „utolérjék Ausztriát”, hanem hogy a térség a nyugati cégek összeszerelőüzemeként kapcsolódjék be a globalizáció folyamatába, alacsony társasági adóval, olcsó munkaerővel, gyönge szakszervezetekkel, új piacokkal, és közben minél több szakképzett munkavállaló induljon tőlünk nyugatra.
Ebben...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.