Orbán Viktor megint ígért valamit az MCC Feszten: még 4–6 év, és utolérünk valamit. A szokásos most már tényleg csak egy utolsó hajrá-hangulatban. Már csak egy kicsit kell kibírni, még egy választást, még egy megszorítást, még egy pedagógust, aki külföldre megy mosogatni. De egész pontosan mit is akarunk utolérni? És miért?
Ezt a szöveget nemhogy 35 éve, hanem lényegében már a hetvenes évek óta hallgatjuk. Akkor is azzal noszogattak minket, hogy „ha mi is rendesen dolgozunk”, majd lesz jólét – az uniós csatlakozáskor pedig egyenesen az volt a mézesmadzag, hogy Bécsben kávéházat nyithatunk, amiből annyi lett, hogy azóta magyarok mosogatnak már Ausztriában is.
Ha azt mondjuk, hogy el akarjuk érni a nyugati életszínvonalat, az olyan, mintha egy almát próbálnánk összevetni egy vascsővel. Mi vagyunk az alma: meghasadt, férges, de élő, szerves, helyi. Ők a vascső: kemény, ipari, szabványosított, hideg. De miért akarna az alma vascső lenni?
Nem lehet, hogy a probléma nem is az, hogy mások vagyunk, hanem az, hogy ezt állandóan hátrányként értelmezzük? Miért volna kívánatos, ha lecserélnénk a szerveset a szabványosra, a saját életminőségünket egy mások által előírt életszínvonalra?
Történelmi ív, vagy inkább gúzs?
Vegyük már észre, hogy mi periféria vagyunk. Nem azért, mert lusták lennénk, vagy mert nem vagyunk elég versenyképesek, hanem mert így rendezték be a világot. Aki – hogy úgy mondjam – korán kelt, az Afrikából és Ázsiából gyarmatosított, rabolt és fosztogatott, és abból csinált polgárságot, jóléti államot, középosztályt, sőt, háromhetes olasz nyaralást is. Mi pedig? Mi épp akkor voltunk a török félhold alatt. Aztán osztrák pórázon, majd a két világháború frontvonalában, ezek nyomán békediktátumoktól sújtva, végül pedig szovjet zsebkendőben összecsomagolva.
És mindezek után, most, 2025-ben is csak azt halljuk: még egy kicsit kell dolgozni, még egy kis GDP-növekedésre van szükség, még egy kis kínai hitelt kell felvenni, és majd lesz itt is olyan, mint Münchenben. Hát nem lesz.
Mert München nem attól München, hogy sokkal jobban nőnek az inflációhoz igazított reálbérek, hanem attól, hogy évszázadok óta ők diktálnak, mi pedig – ha nem vigyázunk – most is más tollával próbálunk ékeskedni.
A Nyugat mint délibáb
A Nyugat – amit annyira szeretünk bálványozni – ma már nem az...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.