„Minden második magyar embernek van valami emléke Bécsről” – írta Krúdy egy publicisztikájában több mint száz évvel ezelőtt. Egy másik cikkében pedig ez olvasható: „A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi, anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon éppen úgy észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső Kerepesi úti boltos a vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök vagy kalandor mozog csupán teljes biztonsággal a Kärntnerstrassén, de ugyanezek Berlinben vagy Párizsban is megállnák a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár budapesti – falusi megvetést és bámulatot érez a paloták és terek városában.”
Amikor ezek a sorok születtek, már felbomlóban volt a Monarchia, és bár ezek szerint a magyarok előtte is bizonytalanul mozogtak Bécsben, később évtizedekig nem is nagyon utazhattak oda. Mivel a rendszerváltás idején egészen kicsi voltam – konkrétan óvodás –, nem zavart, hogy addig a keleti blokkban kellett élnem, és nem fűtött az a vágy sem, hogy elinduljak a fejlett Nyugat felé. A Mariahilfer Straße mint metafora is csak a Moszkva tér című filmből van meg. Kimaradtam a Gorenje-turizmusból is, még csak autóm sem volt, amivel elindulhattam volna hűtőládát vásárolni, bár az óvodásokra amúgy sem jellemző, hogy autót vezessenek. Mondjuk, autóm azóta sincs.
Viszont később is viszonylag ritkán fordultam meg Bécsben, hiába születtem és nőttem fel tizenöt kilométerre az osztrák–magyar határtól. Körülöttem sokan járták át naponta dolgozni, vagy költöztek ki rövidebb-hosszabb időre, míg másokat teljesen hidegen hagyott a határ közelsége. Voltak, akik a családi kapcsolataik révén természetes módon tanultak meg németül, és akadtak, akiket több-kevesebb (az esetemben kevesebb) sikerrel tanítgattak.
Azért van pár emlékem Ausztriáról. Osztálykirándulás, később néhány utazás barátokkal, Burgenland, bóklászás a Fertő-tó partján. Aztán Bécs, Schönbrunni kastély, bringázás a Mariahilfer Straßén, csigalépcsőn fel a Stephansdom tornyába, lifttel a Duna-toronyba. Szilveszteri buli, metró, pizzaszelet az aluljáróban, tűzijáték valamelyik kis belvárosi téren, rengeteg alkohol, kanapén alvás egy albérletben.
Bécs tetszett, de valahogy nem szerettem bele. Amúgy meg egy karnyújtásnyira van, és annyira kézenfekvő elvonatozni oda, hogy jó sokáig nem is mentem. Pedig napközben óránként indulnak vonatok a Keletiből, ami összesen tizenhat járatot jelent, és kevesebb mint három óra az út, sőt, a szülővárosomból, Mosonmagyaróvárról...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.