A címben nem bontottam ki az igazság minden részletét, mert bár tényleg elment a kedvem az egésztől, de a „most” nem a cikk megírásának pillanataira vonatkozik. Sokszor ment már el a kedvem sok mindentől. Írásomban a Fidesz utóbbi hónapokban tapasztalható bekeményítése kapcsán arra a kérdésre keresem a választ, hogy mit kezdjenek egymással azok, akiknek a legkülönbözőbb időpontokban és a legkülönfélébb okokból lett elegük a közös valóságunkból.

„A csapatot puskatussal, botokkal noszogatták a sietésre, és aki felborult akár magától, mert rossz volt az út és reménytelen volt az ormótlan facipőkben gyalogolni, akár azért, mert puskatussal fejbe vágták, arra azonnal rárohant négy-öt SS-katona, és vad lelkesedéssel addig verték az illetőt, amíg mozogni tudott. A fő kellemetlenség az volt, hogy legtöbbünk cipője rongyos volt, és cipőfűzőt nem adtak. Maga a cipő valamikor kitűnő fából készülhetett, de a talpa hajlamos volt a leválásra. Cuppogó sáron, dombokon, köves, rossz utakon rohantunk munkára, úgyhogy mire odaértünk a gyár kapujához, addigra már teljesen elment a kedvem az egész Németországtól” – írta Királyhegyi Pál Első kétszáz évem című életrajzi regényében.

A szerző ugyanolyan derűsen, ugyanazzal az iróniával és öniróniával sztorizgat a munkaszolgálatról és a haláltáborról, mint a boldog békeidőkről, a hollywoodi vagy a londoni kalandjairól. Az auschwitzi „kellemetlenségekre” pedig úgy csodálkozik rá, mintha az odáig vezető út egy vidám társasutazás lett volna. Ez jutott eszembe arról, ami mostanában történik velünk Magyarországon. Mármint nem a történelmi párhuzam, csak az idézet, mert az szerencsére az én generációmnak – meg az előző és a következő generációknak – nem volt olyan traumája, mint azoknak, akiknek a múlt század elején-közepén kellett élniük. Inkább a hozzáállásunkról szeretnék írni, arról, hogy kinek, mikor, hogyan és miért megy el a kedve Magyarországtól, pontosabban a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett valamitől.

Miért, a Gyurcsány jobb volt?!

A Fidesz első kétharmados győzelme idején éppen külföldi ösztöndíjas hónapjaimat töltöttem, és távolról, kissé unottan szemléltem az eseményeket. Amúgy is kerestem a helyemet a világban. Az elsőgenerációs értelmiséginek többféle típusa van, a legismertebb talán a céltudatos, törtető, megfelelési kényszeres fajta – na, én pont nem ilyen voltam, hanem inkább a tépelődő, sodródó, örökké bizonytalan változat. (Amúgy inkább nulladik generációs értelmiséginek szoktam definiálni magamat...