Hátizsákkal Horvátországban | Balkáni képeslapok, 4. rész

Amikor először készültem Horvátországba, nem értem be azzal, hogy végig ugyanazon az üdülőhelyen pancsoljak a tengerben és élvezzem a napsütést: azt terveztem, hogy vonattal és busszal utazva, hátizsákkal jutok el a lehető legtöbb helyre, érintve Zágrábot, Pulát, Fiumét, Zadart, Splitet és Dubrovnikot, és útközben bekerült a tervbe Rovinj, Krk, Korčula, később pedig megnéztem a Plitvicei-tavakat is.

Az év addigi legforróbb napja volt. A délutáni fél négyessel indultam a Déliből, aztán Gyékényesnél váratlanul leszállítottak mindenkit. Vágányzár, bizonytalan időben érkező pótlóbusz, bosszankodás. Az idegeimre ment a többi utas is, zömében nyugat-európaiak, kiegyensúlyozottak és vidámak, nem érdekli őket, ha elvesznek tőlük egy fél napot. Ez nem ér, gondoltam, legyenek dühösek ők is. De nem, az egyik srác még át is ballagott a restibe, hogy műanyagpohárban hozzon magának egy sört.

A pótlóbuszon hangos volt a zene, horvát nyelvű dalok és világslágerek vegyesen, közben útlevél-ellenőrzés. 2022 volt, az utolsó év, amikor megállítottak a határon. Közben besötétedett. Kapronca, pihenő, Križevci, várakozás. Néhány perccel éjfél előtt értünk Zágrábba.

A pályaudvar mellett, egy olcsó hostelben foglaltam szobát. Megkérdeztem a recepciós fiút, találok-e még nyitva tartó kocsmát, de kaján vigyorral az arcán csak annyit mondott, hétfő éjjel van, Zágrábban ilyenkor nincs élet. Mégis elindultam egy esti sétára, és rögtön belebotlottam a Rockstar nevű talponállóba, ahol azonnal éreztem, hogy otthon vagyok. Sört és sljivovicát ittam, közben a levegő megtelt cigifüsttel és fűszaggal, néhányan kövér spanglikat tekertek.

Továbbmentem, és találtam egy másik kocsmát, az Alcatrazt, ahol ugyancsak zajlott az élet. Kértem egy újabb sört, leültem egy asztalhoz, mire egy nagyon részeg horvát huppant le mellém. Belém kötött, lökdösött, nem engedett felállni az asztaltól, aztán váratlanul megölelt, és koccintásra emelte a poharát. Szelíden, de ha határozottan szabadítottam ki magam, majd amikor már indulni készültem, láttam, hogy öten veszik körbe, és várható volt, hogy elcsattan egy pofon is – sosem értettem, miért akarja valaki megveretni magát.

A hostelben vigyorogva mondtam a recepciós srácnak, hogy igenis van élet Zágrábban hétfő éjjel is.

*

​Sanja harminc körüli, szőke, és újságíró. Zágrábban született, de az egyik nagymamája magyar volt. Az Art Parkban, egy dombon üldögéltünk késő...