Hallgasd meg!Május elseje: az első trikós-szandálos nap az évben, az első igazi fellélegzés. Eltakarodott a tél, de most már tényleg, vége a depressziónak, a tavasz itt van a nyakunkon, fehér szöszök szállnak a levegőben, meg a hot dog és vattacukor illata. Fiatal nők könyökölnek kerti asztalokon, vállukról lecsúszik a spagettipánt, szájukról a szájfény. A szeplők előbújnak, a pupillák kitágulnak. De mindig van egy fura alak is, kigombolt télikabátban, aki ott téblábol valamelyik kajás bódé előtt, és nem tudja eldönteni, mit egyen.
A május elseje örökös, boldog zárvány kis életemben – negyvenkét éve képes reprodukálni magát, nagyjából ugyanúgy. Vagyis nem egészen, mert kisgyerekkoromban felvonulás is volt, csak arra már nem emlékszem. És az sem igaz, hogy örökös boldog zárvány – világosan emlékszem, amikor apám egyik május elsején szétvágta anyám sárga nyári ruháját, és nem mentünk sehova. Talán apám nem kapta meg előre a fizetését, vagy a munkabér-előleget, vagy hogy is volt ez akkoriban – a május elsejéhez pénz kell. Legalább egy csavaros fagyi nekünk, nagyfröccs apáméknak, mert amúgy a körhinta ingyenes, a helyi együttesek órákon át játszanak, és kivonul a Duna-partra az összes gyerek. Cigánykerék, rohanás, kifényesedett arcok. Szívet tépő boldogság, így utólag.
Visszatérő nosztalgia, szebb, mint a karácsony. Nálunk: munkásöntudat. Volt munkásöntudata apáméknak. Mert nem sok dologban hittek, de a rendes fizetésben, a május elsejében igen. Hogy jár nekik egy nap az évben, ami más, mint a szabi (mert egy „rendes” nyaralásra végképp nincs pénzünk), és más, mint a nemzeti ünnepek. Nemzeti öntudata nem volt apáméknak. Habsburgok, negyvennyolc – hát jól van. Elhelyezkedésünk térben és időben olyan szűk volt, hogy csak az számított, hány műszakban kell dolgozni, mennyi a műszakpótlék, ad-e a gyár kávét, védőkesztyűt, védőkrémet (annak is megvan utólag a bája, ahogy kicsomagoljuk a karácsonyfa alatt a védőkrémeket), bezár-e a Vasmű vagy sem, és hova menjen, aki dolgozni akar. Ez volt a fontos: tudunk dolgozni és akarunk is, legalábbis apám biztosan. Nem ugráltak a szüleim amúgy, de hittek abban, hogy az államnak kutya kötelessége biztosítani a munkát, a rendes bért, a lakást. Apám halála után egy szekrény alján megtaláltam az elsárgult dolgozói részvényeket, pedig úgy emlékeztem, hogy nem fogadta...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.