Megjelent a konstruktív kritika az észak-koreai filmekben – a rezsim gyengülésének jele ez, vagy valós liberalizáció?

Egy ideje változóban van Észak-Korea „filmipara”. Már amennyiben beszélhetünk ilyenről a mindent tervgazdaságban termelő diktatúrában. Míg korábban az 1950-es éveket idéző hősi eposzokat gyártottak, fekete-fehér karakterekkel, ma már a Kádár-kori magyar „kritikus” művekre emlékeztető alkotások is napvilágot látnak. Vagyis olyanok, amelyek a „kommunista hősök” mellett a kisemberek gondjait, és a korrupt helyi pártvezetést, azaz a rendszer „fonákságait” is megmutatják. De miért lett engedékenyebb a phenjani vezetés, és hogyan mutat mindez rá a rezsim esetleges gondjaira?

A vértengertől a sztálinista Godzilláig: Észak-Korea filmművészete

Ha az ember az észak-koreai filmekre gondol, akkor sok minden eszébe juthat, de egészen biztosan nem a társadalomkritika lesz az, de még annak Kádár-kori, irányított verziója sem. Az ázsiai diktatúra filmművészetét ugyanis a sematikus, propagandisztikus stílus és tartalom jellemzi. A művek jelentős része, nem meglepő módon, a koreai háborút vagy a Japánnal szembeni ellenállást eleveníti fel, persze teljesen egyoldalú, Északot heroizáló, Délt, Japánt és az USA-t démonizáló módon.

Ide tartozik például az 1996-os Vértenger, amely a japánellenes partizánháború dicsőségét zengi. A mindennapi életet megjelenítő, „könnyedebb” alkotások szintén elég sablonosak. Az 1990-es években született Ó, ifjúság! egy phenjani család mindennapjait és a fiatalok párkeresési nehézségeit követi végig. A történet idealizált környezetben játszódik, valódi problémák nélkül, és – bár a téma politikamentes – a film mégis a Kim-dinasztia dicsőítésével zárul.
 

A Vértenger itt teljes egészében megtekinthető:

A legtöbb alkotás története kiszámítható, a cél ugyanis nem a művészi magasság vagy a népszerűség, hanem a pártvonal szájbarágós propagálása. Meglepő módon azonban vannak kivételek, ugyanis nem minden észak-koreai film rossz minőségű, sőt!

Az 1972-es Virágáruslány például nemzetközi szinten is elismert filmművészeti alkotásnak számít, propagandisztikus céljai ellenére is. Az ország második diktátora, Kim Dszongil ráadásul nagy filmrajongó volt, rendezői ambíciókkal. Annyi önkritika azonban volt benne, hogy az aprómunkát a valódi szakemberekre bízza. Sin Szangok személyében így saját dél-koreai udvari rendezőt szerzett magának, észak-koreai mércével nem annyira kirívó módszerrel: emberrablással.

A Virágáruslány részlete:

1985-ben vele rendeztette meg a Pulgasari című alkotást. Ez voltaképpen Phenjan válasza volt a Godzillára: a fémből született és azzal is táplálkozó szocreál szörnyeteg azonban nem városokat...