Az értelmiség vágya mindig a világ berendezése, pontosabban annak újrarendezése, hiszen az értelmiségi terv mindig szebb, jobb, illatosabb, mint a létező valóság. Itt nem egyszerűen álmodozásról van szó, vagy a „letűnt aranykor” irodalmi toposzáról, ami időtlen idők óta létezik. A valóság átalakítására szőtt tervek és a „kritikai” funkció relatíve újabb.
Kérdés persze, mit értünk értelmiségin. Anélkül, hogy hosszas értekezésbe kezdenék ennek kapcsán, csak röviden a főszerkesztőre nézek. Nem a fogalom szociológiai értelmében használom ezt a kifejezést, azaz nem azokra értem, akiknek van papírjuk valamelyik felsőoktatási intézményből. Így ugyanis értelmiségi az orvos, a mérnök is, és tapasztalataink alapján – általában – kevesebb kárt okoznak. Még csak nem is minden bölcsész vagy humán területtel foglalkozó ember értelmiségi, hiszen az értelmiségi jelenségének intellektuális kritikája nagyjából egyidős az értelmiség létezésével.
Az azonban kétségtelen, hogy a humán értelmiségiek között lényegesen több a károkozó.
A rendszerváltoztatás utáni baloldali-liberális értelmiség tündöklésének és bukásának története ismert. Felemelkedésük a balos-liberális hatalom felemelkedésével párhuzamos, ahogy alkonyuk is. Jellemzően királycsinálóként tevékenykedtek és intézték ügyeiket kertek sátraiban vagy szalonjaikban. Vagy kiváló eszméikkel bombázták a politikusokat, hogy utóbbiak azokat végrehajtsák, vagy eszmei igazolást biggyesztettek minden baloldali politika mellé-mögé. Ahogy a hatalom maga, úgy ők is kiszáradtak.
A jobboldal némiképp másként viszonyult a saját értelmiségéhez – ha van egyáltalán ilyen, külön értekezés témája lehetne, hogy miért baj, ha van. Politikai sikereiket sem nekik köszönhették, így bukásuk is maximum részben indokolható a jobbos társutas értelmiség tevékenységével. A baloldalon jellemző „hatalom szolgálólánya” szerep ugyan itt sem hiányzott, ám maga a hatalom sokkal kevésbé volt hozzáláncolva a saját értelmiségéhez.
Manapság a szembenézés, számvetés, önkritika és hasonló címszavak alatt gyakran előkerül, hogy a jobboldal nem figyelt kellőképpen saját értelmiségének kritikai mutatóujjára, ezért el is vesztette annak támogatását. Az kétségtelen tény, hogy a 2026-ban megbukott hatalom elfelejtett több hangszeren játszani, műsora rendkívül egyszólamúvá vált, és ennek nyilván része az értelmiségi hangok felszívódása is. A magyar jobboldal és az értelmiség viszonyának hosszú és viharos történetébe most nem mennék bele. Az viszont tény, hogy a jobboldal rendre alábecsüli az értelmiséget, tekintettel arra, hogy nincsenek sokan, miközben hatásuk nagyobb és szerteágazóbb valóban csekély számosságuknál. Mindenesetre a szakítás vagy elhidegülés kétirányú volt.
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.