A NER kiépülése, és különösen az orosz–ukrán háború ösztönzően hatott mind a magyar nagystratégiáról, mind pedig a külpolitikai stratégiáról való gondolkodásra. A nagystratégia alapjára egy korábbi cikkemben már tettem javaslatot, ezért most a külpolitikai stratégiával kapcsolatos legalapvetőbb kérdéseket kívánom felvetni, és azokra koherens választ adni. Igyekszem az állításaimat példákkal is alátámasztani, és az értékválasztásaimat egyértelműen megjeleníteni.

Kell-e egyáltalán önálló magyar külpolitika?

Nagyon leegyszerűsítve: nincs rá szükség, ha az Európai Egyesült Államok eszméje megvalósul, és Magyarország elveszíti az EU-ban a vétójogát, illetve végső soron a – külpolitikai – szuverenitását.

Látható, hogy ezt a célt az Unióban már nyíltan meg is fogalmazzák, és megpróbálják Magyarország érdekérvényesítő képességét elszabotálni. A magyar miniszterelnök 2024-es tusványosi prognózisa szerint azonban „az Európai Unió tudomásul veszi, hogy a közép-európai országok bent maradnak az Európai Unióban, eközben nemzetállami fundamentumokon maradnak, és saját külpolitikát fognak folytatni”.

Az önálló külpolitikai mozgástér szükségességére elég csak egy történelmi példát feleleveníteni: az 1. világháború előtt, noha Tisza István miniszterelnök ellenezte a Szerb Királyságnak küldendő hadüzenetet, Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként, mint külügyeiben nem független politikai hatalom lépett háborúba – mindenki számára nyilvánvaló súlyos következményekkel.

Sajnos minden okunk megvan arra, hogy tartsunk az „EU-birodalom” Oroszországgal szembeni kendőzetlen militarizmusától, amely nem sok jóval kecsegtet.

Milyen célt szolgál a magyar külpolitikai stratégia?

Általánosan elmondható, hogy stratégia nélkül sodródó és kis(ebb) hatékonyságú döntéshozatal várható.

Egy jó stratégia pragmatikus és alkalmazható. Hiába tűz ki jó célokat, ha az a gyakorlatba nem átültethető. Nem lehetett az 1940-es évek elején az angolszász közeledésre építeni a magyar külpolitikai stratégiát (lásd: Kállay-kettős), mert sem az Egyesült Királyság, sem pedig az Egyesült Államok számára nem volt prioritás a régió. A balkáni partraszállás helyett ezért választották a normandiait, és ezért került végül a szovjet érdekszférába Kelet-Európa.

Ugyanakkor hiába alkalmazható egy stratégia, ha hibás célokat követ, és végül kudarcba fullad. Ma már tényszerűen megállapítható, hogy a domináns európai államok és az EU hibás stratégiát követtek (vagy túl gyengék voltak), amikor az orosz figyelmeztetések ellenére egyszerre erőltették Ukrajna NATO- és EU-csatlakozását, és nem álltak ellen az expanzionista amerikai nyomásnak.

A stratégiaalkotás legfontosabb feladata, hogy a meglévő adottságokra...