Kevés olyan magyar animációs projekt van, amelynek megszületését ennyi várakozás, nosztalgia és szakmai áhítat övezte volna, mint a Csongor és Tünde rajzfilmet. A Vörösmarty Mihály drámai költeményéből készült egész estés animációs film nem egyszerűen egy klasszikus adaptációja: inkább kulturális esemény, főhajtás és időutazás egyszerre. Rendezői M. Tóth Géza és Pálfi Zsolt, a forgatókönyvön többek között Szőts István és Rózsa Gábor dolgozott, a film látványvilágának alapját pedig Dargay Attila egykori tervei és rajzai adják, amelyeket özvegye engedélyével és közreműködésével használtak fel az alkotók. Már ez a tény is kijelöli a film helyét: ez nem pusztán „új” rajzfilm, hanem egy régi adósság törlesztése.
Dargay Attila jelenléte – szó szerint és átvitt értelemben
A film egyik legszebb és legmeghatóbb gesztusa, hogy a nyitányban magát Dargay Attilát is „beleírja” az animációba. A rajzoló hazatér, belép a lakásába, kutyája örömmel üdvözli – majd elkezd rajzolni. Ez a néhány perc nemcsak tisztelgés, hanem világos állásfoglalás is: a Csongor és Tünde ebből a hagyományból nő ki. Dargay neve nem díszlet, hanem fundamentum. A Vuk, a Lúdas Matyi, a Szaffi, a Dióbél királyfi vagy a János vitéz nélkül ez a film sem létezhetne. A készítők nem modernizálni akarnak, hanem talán inkább folytatni, mind stílusban, mind pedig ritmusban.
Ha a Csongor és Tündét elhelyezzük a magyar animáció történetében, akkor egyértelműen abba a vonulatba illeszkedik, amely nem elsősorban a pillanatnyi gyerekközönséget célozta, hanem több generációt egyszerre. A Fehérlófia mitikus brutalitása, a János vitéz pszichedelikusnak is nevezhető képi világa vagy a Macskafogó politikai és popkulturális utalásrendszere mind azt bizonyítják, hogy a magyar rajzfilm hagyományosan „több rétegben” gondolkodik. A Csongor és Tünde is ilyen: első pillantásra mese, közelebbről nézve irodalmi, filozófiai és kulturális kódrendszer.
Technikai értelemben a film kifogástalan. A rajzanimáció részletgazdag, a hátterek festményszerűek, a karakterek mozgása következetes és finoman stilizált. Érezhető, hogy az alkotók nem spóroltak idővel és energiával: minden képkockán ott van a munka súlya. Ez az a fajta animáció, amely nem akar „trendinek” látszani, nem utánozza a modern Disney-világot, hanem ragaszkodik a kézzel rajzolt esztétikához. Ez azonban már önmagában kijelöli a film befogadói körét is.
Gyerekek a nézőtéren – türelempróba vagy mese?
A kérdés óhatatlanul adja magát: hogyan hat...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.