Az írói napló különös műfaj: egyszerre vallomás, menedék, önterápia, dokumentum és irodalmi műhely. Olyan szöveg, amelyet sokszor nem is az utókornak szánnak, mégis végül a történelem és az irodalom fontos lenyomatává válik. A Petőfi Irodalmi Múzeum „Halálom esetén elégetendő” című kiállítása éppen ezt a különös, intim világot mutatja be – most pedig Budapestről Székelyudvarhelyre is megérkezett a tárlat, ahol a Haáz Rezső Múzeum termeiben találkozhat vele a közönség.
A kiállítás nem egyszerűen kéziratok és vitrinek egymásutánja, hanem sokkal inkább utazás az emberi gondolatok legbelsőbb rétegeibe: azokba a pillanatokba, amelyeket az írók olykor csak önmaguknak mertek leírni. A látogató pedig akaratlanul is úgy érzi, mintha valaki más titkos fiókjába pillantana bele.
A napló mint önarckép és menedék
A tárlat egyik legnagyobb erénye, hogy nem pusztán irodalomtörténeti kiállításként működik, hanem nagyon is emberi történeteket mesél el. A vitrinekben fekvő füzetek, megsárgult lapok, tintával átjavított mondatok vagy sietve odavetett gondolatok mögött hús-vér emberek jelennek meg: szorongásokkal, félelmekkel, vágyakkal és bizonytalanságokkal. A kiállítás falán olvasható egyik meghatározás szerint az írói napló „az önmegértés, az önkonstrukció és a világértelmezés eszköze” – és ez a gondolat végigkíséri az egész tárlatot. A napló itt nem mellékes irodalmi műfaj, hanem egyfajta belső laboratórium, ahol a szerzők önmagukat próbálják megfejteni. Különösen erősek azok a részek, ahol a személyes sors és a történelem találkozik: egy-egy rövid bejegyzés mögött háborúk, diktatúrák, emigrációk vagy magánéleti tragédiák sejlenek fel. A „nagytörténelem” itt valóban mikrotörténelemmé válik: emberi mondatokra, remegő kézírásra és személyes félelmekre bomlik szét.
Kézírások, javítások… és titkok
A digitális korszak emberének különösen erős élmény szembesülni ezekkel a kézzel írt dokumentumokkal, a laptopok, tabletek steril betűi után szinte megrendítő látni egy-egy idegesen áthúzott mondatot, egy tintapacát vagy a papír szélén futó jegyzeteket.
A kiállítás egyik legszebb üzenete éppen ez: az irodalom nem csupán kész könyvek formájában létezik, ugyanis minden remekbe szabott mű mögött ott van a bizonytalanság, a keresés, az önmagával vitatkozó alkotó ember.
Füst Milán naplórészletei például nem egyszerű dokumentumok, hanem gondolkodás közben elkapott pillanatok, Petri György sorai pedig egyszerre ironikusak és fájdalmasan személyesek. Másutt a hétköznapiság válik különösen erőssé: egy dátum, egy rövid megjegyzés...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.