„Engedd el magad. Csinálj hülyeséget. Ha elrontottad, holnap megpróbálod helyrehozni” – talán nincs is ennél egyszerűbb, és közben nincs is ennél nehezebb életbölcsesség. Főleg akkor, ha az ember ötvenen vagy hatvanon túl jön rá arra, hogy vannak dolgok, amelyeket évtizedeken keresztül cipelt magával, miközben talán már régen el kellett volna engednie őket. A Gallagher-fivérek esetében pedig különösen érdekes ez a mondat, hiszen Liam és Noel életének egyik legfontosabb fejezete éppen arról szólt, hogy képesek-e valaha elengedni azt a rengeteg sérelmet, amely hosszú éveken keresztül egymás ellen fordította őket.
Az Oasis: Don’t Look Back in Anger című dokumentumfilm tulajdonképpen erre a kérdésre keresi a választ, de nem úgy, ahogy egy hagyományos zenekari dokumentumfilmtől várnánk. Nem mondja el az Oasis teljes történetét, nem akarja kronologikusan végigvinni, hogyan csinálta meg a két arrogáns manchesteri srác a kilencvenes évek egyik legnagyobb rockzenekarát, és nem akarja mindenáron megfejteni, hogyan jutottak el a világhírnévtől a 2009-es feloszlásig. Ehelyett a 2025-ös újraegyesülésre, a Live ’25 turnéra, a koncertekre és mindenekelőtt azokra az emberekre figyel, akik hosszú évek után újra hallhatták együtt Liam és Noel Gallaghert. A film rendezői Will Lovelace és Dylan Southern, a forgatókönyvet pedig Steven Knight (Peaky Blinders, Serenity) jegyzi. A filmben a próbák, a kulisszák mögötti pillanatok és a színpadi felvételek mellett a két testvér közös interjúja is helyet kapott több mint másfél évtizednyi különállás után.
És igen: ha valaki akár csak egy kicsit is ismeri az Oasist, a fontosabb dalokat, a zenekar történetét, azt, hogy mit jelentett a britpop aranykora, és azt is, milyen különleges helyet foglalt el az együttes a poprock zene történetében, annak könnyen lehet, hogy egyszer csak összeszorul a torka a moziban.
Sőt, adott esetben a sírás fojtogatja.
Amikor a vásznon több tízezer ember énekli ugyanazokat a dalokat, hirtelen világossá válik: ezek a számok valójában sokkal többet jelentettek és jelentenek annál, mint amire annak idején gondoltunk.
Mintha ott állnánk a tömegben
Az első, amit a film után nehéz nem megemlíteni, az a kép és a hang. Egyszerűen elképesztő. Olyan koncertélményt teremt, mintha nem is nézőként ülnénk a teremben, hanem valahol a stadion közepén vagy lelátóján állnánk...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.