1986-ról ma már könnyű úgy beszélni, mint egy letűnt korszak utolsó, szürke éveinek egyikéről. Spiró György új könyve azonban éppen ezt a képet teszi zárójelbe. A Repedt kályhámon macska ül nem egyszerűen egy év naplója, hanem annak dokumentuma, hogyan érzékeli egy író a történelem repedéseit akkor, amikor még senki nem tudhatja biztosan, hogy valóban egy korszak végén áll-e. Csernobil, a harmincadik évfordulójához közeledő 1956, a lengyelországi támadások, a színházi világ belső harcai, a Csirkefej próbái és egy készülő történelmi regény kutatásának mindennapi kínjai egyszerre vannak jelen a könyvben.
„New York-i kapcsolat kell ahhoz, hogy a Varsóban teljes egészében létező, de a kutyát nem érdeklő 19. század közepi obskúrus, idiótaságoktól hemzsegő, politikailag másfélszáz éve elévült anyagot beszerezhessen. De nem is lehet másképp ebben a szar Kelet-Európában, amelyik sosem akart tudni önmagáról.” Ez a mondat szinte tökéletesen leírja a könyv természetét. Spiró nem kívülről, történészi távolságból nézi 1986-ot, hanem benne áll: dühös, türelmetlen, ironikus, sokszor igazságtalan, időnként kifejezetten kegyetlen, máskor pedig meglepően érzékeny. Gyorsan fűzzük hozzá, hogy akkor íródó naplójában nem emléket gyárt, hanem egyszerűen csak rögzít, és éppen ettől lesz a múlt egyszerre nagyon közeli és mégis idegen.
A napló, amely nem maradt napló
Az év önmagában is különös sűrűségű. Áprilisban felrobban a csernobili atomerőmű, Reagan és Gorbacsov pedig már egy olyan hidegháborús világ átalakulását jelzik, amelynek végét akkor még senki sem láthatta. Nyáron Argentína megnyeri a mexikói labdarúgó-világbajnokságot, amelyen Magyarország leszerepel, Maradona pedig olyan futballtörténeti pillanatokat produkál, amelyek később egy egész korszak emblémáivá válnak. Magyarországon megtartják az első Forma–1-es Magyar Nagydíjat, miközben a politikai rendszer még működik, de egyre több helyen látható rajta a fáradtság.
Csernobil például nem egyszerűen egy nukleáris katasztrófa: a bizonytalanság, a hivatalos hazudozás, az információhiány és a halálfélelem tapasztalata: az ember hallgatja a rádiót, próbálja kitalálni, mi történik valójában, és közben ugyanúgy tovább kell dolgoznia – és éppen ez a kettősség a könyv egyik legfontosabb sajátossága: a történelem és a banalitás nem kioltják, hanem erősítik egymást.
A...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.