Kevés kortárs magyar író pályáját lehet olyan következetes építkezésként szemlélni, mint Krusovszky Dénesét. Költőként indult, esszéket és kritikákat írt, majd szinte észrevétlen természetességgel vált a kortárs magyar próza egyik meghatározó szerzőjévé. Műveiben mindig ugyanazok a kérdések térnek vissza: mit kezd az ember a múltjával, hogyan rakódnak egymásra a személyes és a kollektív emlékezet rétegei, miként formálja identitásunkat a történelem, és vajon létezik-e valódi közelség egy olyan korban, amely látszólag minden kommunikációs lehetőséget megteremtett, de mégis egyre inkább az elszigetelődés felé sodor bennünket.
Legújabb kötete, A másik mozaik első pillantásra visszatérésnek tűnik egy korábbi műfajhoz, hiszen regények után ismét novellákat olvasunk, de valójában sokkal többről van szó. Ez a könyv nem egyszerű elbeszélésgyűjtemény, hanem tudatosan felépített kompozíció, amelynek darabjai ugyan önálló történetként is működnek, mégis egymásra vetülnek, visszhangozzák egymást, és fokozatosan rajzolnak ki egy olyan világot, amelyben a huszonegyedik századi ember legfontosabb tapasztalata talán már nem a szabadság, hanem a magány.
Regények után ismét novellák – egy következetes életmű
Krusovszky már első regényével egyértelművé tette, hogy nem egyszeri kirándulásról van szó. Az Akik már nem leszünk sosem megjelenésekor ugyan kedvező kritikákat kapott, mégis úgy érzem, hogy nem alakult ki körülötte az a szélesebb irodalmi visszhang, amelyet ez a kivételes regény megérdemelt volna. Szerintem az elmúlt tíz év magyar prózájának egyik legerősebb teljesítményéről beszélünk, amely egyszerre volt generációs regény, családtörténet, politikai látlelet és identitáskeresés.
A könyv különös ereje abban rejlett, hogy a személyes emlékezetből indult ki, és azt mutatta meg, hogy a történelem soha nem marad kívül az egyénen. Egy vidéki család múltja, egy elhallgatott bűn vagy egy félbemaradt beszélgetés ugyanúgy alakítja a jelent, mint a politikai rendszerváltozások vagy a társadalmi traumák. Krusovszky pedig ritka érzékenységgel mutatta meg, hogy a történelmi események nem dátumokban élnek tovább, hanem emberi kapcsolatokban. Éppen ezért tartom ma is az utóbbi évtized egyik legjobb magyar regényének, olyannak, ami hosszú időre az olvasóval marad. Vannak könyvek, amelyek olvasás közben nyűgöznek le, és vannak olyanok, amelyek hónapokkal később kezdenek igazán dolgozni bennünk – az Akik már nem leszünk sosem egyértelműen az utóbbiak közé tartozik.
A második regény, a Levelek nélkül más irányba mozdult el. Kevésbé épített történelmi rétegekre, inkább a...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.